Soós József: meghatározó élményeket adott a gyermekkor

Falusi gyermekként olyan élményeket szerzett, amelyek a mai napig meghatározzák munkásságát. Kacérkodott a hivatásos katonai pályával, később kikacsintott a társadalomtudományok irányába, harmincas évei elején mégis népművelő vált belőle. Ekkor talált rá élethivatására, olyan jól érezte magát a rédicsi művelődési ház igazgatójaként, hogy hiába invitálták barátai - köztük a példaképnek tartott Utassy József vagy a lánglelkűvé vált gondolkodó, Csengei Dénes - nem hagyta el Budapestért a szeretett vidéket. Az irodalomnak sem fordított hátat, de volt olyan időszak, amikor a zalai fősodorból személyes okok miatt önként visszalépett, hogy aztán sok-sok évvel később törjön be újra a köztudatba. Népies, kissé archaikus stílusú versei szinte zeneként csengenek a fülben, kiadásra váró prózája pedig egy olyan letűnt korszakot idéz vissza, amely már csupán kevesek emlékezetében él.

Soós József 2006-ban megjelent könyvével került vissza a fősodorba, azóta megjelent újabb verseskötete is, két könyve előkészítés alatt áll

- Azt mondják, az ember személyisége hat-hét éves korára már kialakul. Így vagyok vele én is, meghatározó élményeim mind a gyerekkoromra vezethetőek vissza. Nován születtem, mert a szülőotthon ott volt, de valójában Szilvágyról származom, egy Szurkosszernek nevezett falurészből. Parasztcsaládban nőttem fel, s én még elcsíptem annak a kornak a legvégét, amit falusi-paraszti világnak hívunk, mert nálunk csak a hatvanas években indult meg a téeszesítés. Saját családom példáján láttam, hogy a földből megélni nem lehet, apám el is járt mellette dolgozni az erdőre, így tulajdonképpen csak anyám foglalkozott velem. A pislákoló petróleumlámpa fényénél rengeteget mesélt, s én valósággal ittam minden szavát, ezek mélyen elraktározódtak az emlékeimben. De ugyanígy emlékszem arra is, hogy együtt éltünk a természettel, kertünk az erdő alatt volt, így oda őzek, szarvasok, rókák jártak be, néha vaddisznó is. Játék közben az embereket is figyeltem, ahogy az ismerősök, barátok és komák kalákában, egymást segítve dolgoztak. Bár a munka mindig is nehéz volt, ám vidám hangulat lengte körül a falut. Még azzal együtt is, hogy a Svédországba kikerült rokonok révén tudtuk, az a magas szintű szociális és létbiztonság, amiben ők élnek, itt sosem jön el - elevenítette fel a költő.

Soós József azt mondja, már gyermekként át kellett éreznie a kettős nevelés lényegét, hiszen a második világháború idején harckocsizó apja előtt az iskolai kisdobos és úttörőmozgalom volt tabu téma, az iskolában pedig éppen azokat az élményeket kellett elhallgatnia, amelyeket a disznóölések, aratások vagy a szüretek idején meséltek az a faluban élők az „ántivilágról".

- Nagyon nehezen éltem meg, hogy azok a morális értékek, amik a falut jellemezték, eltűntek - folytatta. - De nemcsak az emberek változtak meg, maga a falu is, ami egy nemzeti kincs volt. Azok a házak, az utcák, mind-mind veszendőbe mentek. Vallom, hogy az országot és a nemzetet ezzel nagyobb anyagi kár, illetve lelki trauma érte, mint a második világháború alatt. Főiskolai szociológiai tanulmányaim során jutottam arra a következtetésre, hogy ez a nemzet Mátyás király uralkodását követően, vagyis már több, mint ötszáz esztendeje kikerült a centrumból. Azóta a periférián élünk, a történelem holtágában. Ezért alakulhatott ki bennünk az a mostanában egyre inkább felerősödő attitűd, hogy mindenki bennünket bánt. Végre túl kellene lépni Mohácson, Trianonon, s a mindennapos politikai küzdelmeken is.

Soós József Bethlen Gábor híressé vált mondatát idézi: „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet". Ezt magára is érvényesnek tartja, s ezzel elismeri, hogy volt időszak, amikor a kelleténél kevesebbet foglalkozott az írással. Művelődési ház igazgatójaként más tevékenységek kötötték le idejét, bár így is voltak megjelenései. Szerepelt verse a zalai írók 1983-ban megjelent első antológiájában, az önálló kötet kiadásáig azonban még évtizedeket kellett várni. A régi verseit tartalmazó Kincs a fűben a régi barát, a Zalába visszatért Péntek Imre noszogatásának köszönhető, a 2006-ban napvilágot látott kötet újra visszahozta a fősodorba. Azóta egy újabb önálló kiadvány, az úgyszintén verseket tartalmazó Holt kutak mélyéről is megjelent, s még két kötete van előkészítés alatt, egy régi falusi történeteket feldolgozó prózai mű, amit a szerző Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijához hasonlít, és egy harmadik verseskötet is. Eddigi munkásságát tehát rövid időn belül négy kötet fémjelzi majd, ami - figyelembe véve a hatvanadik életévet - nem sok. Soós József azonban másként von mérleget.

- Sosem törekedtem a mennyiségre, ezért nem is értem azokat a fiatal költőket, akik ontják magukból a verseket. Számomra a példakép ebben is Utassy József volt, tőle hallottam egyszer: „tudnék írni, de most fontosabb dolgom van, kihűl a levesem". A versírásnak vannak mesterségbeli szabályai, melyekre oda kellene figyelni, s ez kapkodva nem megy - szögezi le, majd arról beszél, egy sebtében összerakott kötet helyett inkább arra törekszik, hogy egy-egy új területet hódítson meg. Verseivel a Kárpát-medence egyre több folyóiratában találkozhatunk. A Pannon Tükör és a Muratáj mellett a Győri Műhely, az Agria és a szabadkai Hét nap már rendszeresen közli őket, illetve az internetnek köszönhetően a diaszpórában élő magyarokhoz is eljutnak költeményei. Most az Árgus felé sikerült nyitnia, de a legnagyobb vágya mégis az, hogy az általa mindig is csodált Székelyföldön tudja megvetni a lábát, még akkor is, ha csupán képletesen, a versei által sikerül.