Honvágy: mély érzelmek és katarzis a nézőtéren

„Nincsen magasabb rendű szépség, mint a szerencsétlenség hiteles ábrázolása."

Lőrinc Katalin Simone Weil szavainak felidézésével próbált közelebb engedni a darabhoz, művészetükhöz, önmagukhoz. E mondat remekül leírja, milyen egy ember művészete, ahogy az ember „hullámzik", élete különböző szakaszait éli, a művészete is vele együtt változik, idomul a művészhez. Az igazi alkotás, lelkünk egy darabjának közszemlére tétele, mindig is a személyesség egyik legmélyebb formája volt, a tánc a test nyelvén pedig mély és igazi érzelmek közvetítését teszi lehetővé. A Honvágyból tükröződik az igazi vágyakozás, a hova tartozás kérdése, a személyes „szerencsétlenség", amit minden ember átérzett, aki már vágyakozott a hőn áhított, nyugalmas otthon után.

Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián az előadáson. Fotó: Pezzetta Umberto

Az otthont itt nem pusztán egy földrajzi helyként kell értelmezni, hanem egy kívánt lelki állapotként is, az a tipikus „végre itthon vagyok" érzést jelzi. Ez az érzés természetesen azokhoz az emberekhez kapcsolódik, akikkel szívesen élsz együtt, akiket szeretsz.
Krisztián ezt a remekül kivitelezett anya-fiú motívummal érzékelteti a legjobban, hiszen a szerető otthon, ahova mindig visszatérhetsz, az a szülői ház, aminek szerves részét képezi a gondoskodó anya. A vágyakozás soha el nem múló érzése mindegyikünkben megvan a tökéletes otthon felé, éppen ezért érint meg minket olyan mélyen ez a színdarab.

A párosnak nem ez az első darabja; a Trikolor adaptációjával sikeresen bizonyították, hogy együtt színpadra termettek, azóta rengeteg közös munkájuk volt, és a jövőben is sok színdarabot várhatunk tőlük.

A Honvágyat, annak ellenére, hogy koreográfusként Krisztián jegyzi mindenhol, közös munkának tartják, és annak ellenére, hogy kész munkáról beszélünk, mindig lesznek benne változtatások, új mozdulatok, hiszen két ember viszonyát ábrázolják, ami természetesen sohasem ugyanolyan, állandóan formálódik.