Vendégünk: Bozsoki-Sólyom Eszter

Már az egyetemi évek alatt kutattam a fogyatékossággal élők megsegítésének különböző lehetőségeit, és aztán tanulmányaim befejeztével külföldön is lehetőségem nyílt arra, hogy önkéntesként sérült emberek foglalkoztatásába kapcsolódhassam be.

Talán a korai érintettségből fakadóan az életem úgy alakult, hogy tanári végzettségem ellenére nem oktatási, hanem szociális területen kezdtem el dolgozni. Hálás vagyok Istennek, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat siófoki fogyatékkal élők számára kialakított nappali intézményében dolgozhattam, ahol hasonló gondolkodású szakemberek munkája nyomán egyre inkább elmélyült bennem az elköteleződés a terület felé. A toleráns magatartás mellett a sérüléssel élők között végzett munka elengedhetetlen kellékének tartom a ránk bízott gondozottaink társadalmi integrációjának segítését, annak szem előtt tartását, hiszen teljes értékű helyük van közösségeinkben.

Bozsoki-Sólyom Eszter, egyik gondozottjuk társaságában. Fotó: Mandulavirág Gondozóház

Szemléletváltásra van szükség ehhez, átformált gondolkodásra, önismeretre, meglátni magunkban a fogyatékosságunk tényét. Magát egészségesnek mondó, de mindenesetre nem fogyatékosnak tartó embernek vajon nincs-e fogyatkozása, ha nem indul meg a lába, keze, szíve a szükséget szenvedő irányába? Egészséges a lelkünk, vagy csak jól tudjuk titkolni hiányosságainkat? A többségi társadalom kiveti magából a nem megszokottat, mert az általános szokás- és normarendbe nem beilleszthetőek, nem tudunk a mássággal mit kezdeni, kizárólagosak vagyunk, sietve mondunk ki ítéletet a másikról.

Az előbb említett szemléletváltás egyik fontos momentumának tartom a napjainkban oly sokszor hangoztatott akadálymentesítést, mely véleményem szerint – nem a fizikai akadálymentesítésnél kezdődik, hanem a fejekben és a szívekben. S ha ott az akadályozottság megszűnik, akkor minden felsorolt fizikai akadály is elhárul a sérült ember életében. Ebben az értelmezésben megfordul az irány: nem elsősorban azért kell tenni erőfeszítéseket, hogy a fogyatékkal élő számára elérhetőbb legyen buktatókkal, nehézségekkel teli világunk, hanem a többségi társadalom embere áll a középpontban, akinek a megszelídítésén, érzékenyítésén keresztül vezet az út a fizikai értelemben vett akadálymentesítés felé.

A Mandulavirág Fogyatékkal Élők Református Gondozóházában a Magyar Református Szeretetszolgálat kötelékében éljük mindennapjainkat. Nehéz, felelősségteljes feladatot bíztak ránk: segítségre szoruló embertársaink élethelyzetéből következően az intézmény munkatársainak egy személyben kell lenniük gondozóknak, bátorítóknak, intőknek, önzetlen segítőknek, óvó, a családi légkört helyettesítő közeget teremtőnek. Valóban nem könnyű mindezeket megvalósítani, de naponként újra kell kezdeni építkezni. A feladatvégzés közben sokszor elfáradunk, megállunk, sok esetben fel is adjuk, de aki erre a területre vállalkozott, annak naponként kell megerősödnie, ellenkező esetben az előbb felsoroltak elferdülnek, kiüresednek, hiteltelenné vállnak. Fontos mindezeket szem előtt tartani, hiszen a fogyatékossággal élők és terheket cipelő családok, hozzátartozók számára sokszor ez a fajta ellátási forma az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy gyermekét, hozzátartozóját biztonságban tudhatja. Nagy tehát a felelősségünk, ezt nekünk is és minden érintett kis és nagyközösségnek látnia, értenie, éreznie kell.

Amióta akadályozottsággal élő embertársaim között szolgálok, naponként erősít meg a tudat, hogy az, amit teszek, nem belőlem fakad. Nem az én önmegvalósító akaratom, nem a bennem rejlő empátia, esetleges sajnálat, segíteni akarás a motiváltságom alapja, hanem valami egészen más. Karácsony közeledtével még inkább érthetővé válik hogy a szükséget szenvedők körüli szolgálat nem az emberi dimenziókból kapja erejét, rajtunk túlmutató akarat viszi előre, amely Krisztusban öltött testet.