Vadász György építész szerint a technikai fejlődés inkább baj, mint áldás

Vadász György öntörvényű. Nem tudhatjuk, mikor beszél komolyan, s mikor tréfál. Mielőtt bármit kérdezhetnék, részletesen megmutatja csonkakúp alakú háza minden helyiségét, a földszinti műtermeket  a sajátját, és fiatal feleségéét, aki festőművész  s a felső szinten az éggel kapcsolódó hálót. A kettő között a tágas konyha-étkező-nappali, ahonnét kiülünk a teraszra, léghajó dokknak nevezem magamban, s bámulhatjuk a Szentendrét övező tájat, a Dunát.

Interjúalanyom személyisége  56 éve dolgozik építészként  szétfeszít minden keretet. Nevezhetném reneszánsz embernek  ha értékét vesztett világunkban bízhatnánk abban, hogy sokak számára rendelkezik tartalommal ez a szó  s ha vissza nem utasítaná rögtön. Kölcsön veszem hát Turányi Gábor szavait, amit Vadász György egy kötete hátsó borítójára írt: ...építész, költő, grafikus, szobrász, tornász, mérnök, komédiás (ripacs), gyermek, szkanderbajnok, lázadó, profi, játékos. Az építész, aki mindig hülyéskedik. Van hozzá bátorsága...

Nem sértődik meg, mikor elmondom neki, hogy a nyílászáró-rehabilitációs program előtt nem volt csipkeházi háziasszony, aki ne szitkozódott volna ablakpucolás közben, de riposztozik is rögtön: megvilágítja, hogy a szép  ablakok keltette  ritmusok nem áldozhatók fel ilyen alapon. Érdekesen és sodróan beszél négy generáción átívelő építész dinasztiáról, melynek ő mai doyenje.

- Melyik díjára a legbüszkébb?

- Tulajdonképpen nem a díjakra vagyok a legbüszkébb, de ha már így hangzott el a kérdés, akkor a Kossuth-díjra. 2011-ben nyertem a 30. díjamat, a Príma Primissimát, a 6 évvel korábban megkapott Príma után. Mindenféle díjam van  külföldiek-belföldiek  de nem ezek az igazán nagy örömök, hanem amikor leülök egy téma kapcsán és elkezdek  nem is gondolkodni, persze az sem árt , hanem médiummá válni, ami csodálatos dolog!

- Minek a médiumává?

- Nem minek, kinek! Az Istenemnek. Én úgy érzem  nagyon sokszor  hogy  szeret engem, annyira szeret, hogy súg nekem. Mindenféle félálmokat. Nem akarok misztifikálni semmit és senkit, és főleg a saját munkálkodásomat nem, de az biztos, hogy amikor az agyamban megindul egy kívülről is inspirált gondolat  egy ház megfogalmazásában, akkor jelen van.

Vadász György:  - A mindenen átsütő és megváltoztathatatlan szeretetnél nincs nagyobb dolog a világon. Fotó: Matyovszky Márta

- Hogy hat az építész munkájára a technikai fejlődés, az informatika?

- Sok vonatkozásban segít, de inkább baj, mint áldás. Hónapok alatt készülnek el tervek, amik korábban éveken keresztül érlelődhettek, finomodhattak, ma pedig kötelmek  építészeti előírások  béklyójában vergődve éretlenül, féléretten valósulnak meg. Arról nem beszélve, mennyi ember munkája vált feleslegessé. Nem képes az emberi szellem követni ezt a sebességet, ezt a rohanást! Nem szeretem!

- Van kedvenc középülete a világból?

- Fiamnak, Bencének az irodaháza a Soroksári úton. Mintha páncélban lenne, gyönyörű. Aztán nem egy utolsó ház az ausztráliai Sydney-i Operaház  Jorn Oberg Utzon csinálta, dán. Szeretem Finta József építészetét. Aztán nagyon szeretem Makovecz ş92-es sevilla-i épületét, utána az én hannoveri épületemet is az expón. 217 ország közül nyertünk első díjat, Gerhard Schröder adta át, a feleségével meg azzal a csehszlovák teniszezővel  én így mondom, mert nekem még mindig Csehszlovákia  aki akkor egy nagyon szerény világklasszis nő volt. Hárman fogadtak, megérkeztünk zuhogó esőben  most nem ez a lényeg, hanem ez a hajó  ami átment, a fogai közt tartva, átvitte a szerelmet, a túlsó partra. Európa ismét rájöhetett volna arra, hogy ki volt az, aki ezer éven keresztül vérző testét Európa kapujába helyezte! Esetleg érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy mi befogadjuk-e őket és nem ők bennünket! Ez jutott eszembe akkor, mikor a díjat átvettem.

- Ennek a hannoveri épületnek később mi lett a sorsa?

- Megvette valamelyik arab emirátus. Egy nagy kultúr- és szórakozóparknak lett a fogadó épülete, ez az én furcsa hajóm. A német kormány eladta. Ez a ház akkor született meg, amikor elvették tőlem a zsűritagok egyöntetű elfogadása után első díjat kapott tervem megvalósulását. Az én Magyar Nemzeti Színházamat. Az egy nagy fájdalom volt, de  a híresztelésekkel ellentétben nem politikai háttere volt. Összevesztem Schwajda Györggyel  súlyosan és visszavonhatatlanul  mert ha földühödök, akkor nagyon föl tudok dühödni. Évek múlva rájöttem, hogy ez az elégtétel  a Jóisten megadta  a hannoveri pavilonra kapott első díj, az arany diploma. Ha nem is Magyar Nemzeti Színház, azért nagy büszkeség. Nem büszkeséget érzek egyébként az építészetemmel kapcsolatban, csak boldogságot. Ha ugyan ez csak. Ezek a dubaji óriási épületek különben, ezek nem az én világom. Nem hiszem, hogy minél jobban elszakadunk a földtől, annál jobban érezzük magunkat. Ott  mondjuk 500 méter magasságban nem nagyon tudunk viszonyítani a 2-3 méteres kilengéstől  ott csak a mellettünk álló képét nézhetjük ijedten, nem a dimenziókat!

- Talán nem volt elég jó a statikus?

- De, az jó volt! Úgy tervezett, hogy olyan legyen, mint a búzaszál a súlyos terhével: hajlongani tud, mert ha túl merev lenne, akkor vége lenne a bús dalnak.

- Látta ezt a csodaépületet Dubajban?

- Nem, nem láttam még, mert nincs annyi pénzem, de különben is, én a négysorosokat szeretem. Meg a nyolcsorosokat, meg a tizenkét sorosokat, meg a szonettet, ami tizennégy soros. Van Kosztolányinak egy szép verse, A magyar paraszt. (Hibátlanul elmondja, később ellenőrzöm a Kosztolányi-kötetben.) Nem szeretem a hosszú verseket, mert nehéz megtanulni, a rövideket meg könnyű. Van egy katalán írótól, költőtől  úgy hívják, hogy Jesús Moncada  egy kis összeállításom. Bal kézről írt történetek, ez a címe, a korai írásai  Eszterem vette meg nekem, a kisebbik lányom. Ez a Jesús valami bűbájos! Katalónia Spanyolországhoz tartozik, de nem foglalkozik a hatalommal! Az én szellememnek és a raktározó képességemnek meg a boldogság-vágyaimnak pontosan megfelel! Én nem vagyok hosszútávfutó. Apám nekem azt mondta: olvasd el Werfeltől a Halljátok az igét. Akkor már kirázott a hideg. Meg amikor Thomas Mann  aki tényleg a csodák csodája  5-600 oldalakat ír, mikor az ötvenedik, vagy a századik oldalon tartok, elfelejtem az elejét! Kicsi a memóriám, vagy a memoárom  figyelve a hatást rám néz szeme sarkából.

- Van saját kedvenc épülete?

- A Gellérthegyi víztározót mondom, egy neves kritikusom szinte szobrászi, természetet idéző részletei miatt méltatta. Jól esett. Szeretem.

- Mondta, hogy nem volt könnyű választania, hogy mi legyen. Mi döntött az építészet mellett?

- Édesapa. A munkálkodása döntött. Csodásan rajzolt, és megfogott a Bauhaus világa! De zongorázni is nagyon szerettem. A zongorázás gyönyörűség.

- Élvezet?

- Nem, az élvezet az más, az nekem egy szexuális tartomány.

- A zene is erotikus.

- Igaz, de nekem akkor is más. Mint ahogy a gyerekeim legnagyobb háborgására azt mondom, hogy a hal az nem állat. A kígyó nem állat, a madár nem állat. Azt mondják: de apa, ez mind állat! Ugyan  mondom  az állat az szaladgál! Nem mondom, hogy igazam van, de  én így hiszem! Az én elképzelésem szerint van egyébként az embernél magasabb rendű is. Az Istenen és az angyalain kívül a delfin, azt mondják, hogy az valami egészen különleges csoda. Hát a csodálatos szabadulások, a biblikus idézetek, amik igazán megtörtént dolgokról beszélnek meseszerűen. Amikor kiviszi a gyomrában a cet Jónást..., szóval ezek olyan csodálatos dolgok, nem szabad lenézni! A hangyák  micsoda rendjük van! Mi a fontos? Most ez egy patetikusnak tűnő dumának tűnhet, de nem annak szánom. A mindenen átsütő és megváltoztathatatlan szeretet. Nincs nagyobb dolog a világon. Ez magában tartja már a hűséget, magában tartja az adakozás gyönyörűségét  az sem élvezet, az is gyönyörűség. Az adás az! Amikor fölragyognak a szemek, a szívek kinyílnak, a szem tágra nyílik a bámulattól, s az arc pedig mosolyra! Hát ez, ezek csodák. A hősiesség nagyon fontos  szinte nincs, nem létezik; a bátorság  alig, kevés emberben van; a gesztusok: a kézcsók, átadom a helyem, parancsoljon előrefáradni; a névnapok, születésnapok, karácsony, húsvét. Ezek a fontosak!