Emlékezés '56-ra - Sziluett a börtönablakban

A fenti jelenet szinte beleégett a lispeszentadorjáni Tóth Andrásné, Panni emlékezetébe. A ma már hetvenéves, Budapesten élő hölgy édesapjáról, Lukács Károlyról mesél. A bázakerettyei gazolintelep egykori vezetőjéről, akit 1956 októbere után a begyűjtési iratok elégetéséért egyévnyi börtönbüntetésre ítéltek. És a mai napig sem rehabilitáltak.

-  Apám fantasztikus ember volt, iskolás kora óta felnőtt munkát végzett, csak esténként tudott tanulni. Mégis több szakmából vizsgát tett Pesten, mert érezte, a tudás az egyetlen, ami mindig a sajátja marad. Nyáron szántott, kovácsműhelyt vitt a kámaházai uradalomban, télen a szeszgyár gépésze volt.

1938-ban, a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) megalakulásakor aztán úgy tűnt, feljön a csendes, elszánt fiatalember csillaga. Rábízták a bázakerettyei gazolintelep vezetését. Minden jól alakult, megbecsülték, néhány év múlva felesége két gyermekkel ajándékozta meg. Beszélgetőtársunk, Panni 1942-ben, öccse két évvel később látta meg a napvilágot.

-  Nem szenvedtünk hiányt semmiben, volt ruhánk, ételünk, anyánk szép asszony volt, gyönyörű selyemruhákat varrt magának. Apám élvezte a munkáját, számtalan újítása volt, igaz, nem fizettek érte semmit, de neki nem is ez, hanem a probléma megoldása volt a fontos. Pesten járva a villamosok váltójára is kitalált egy rendszert. Választ sem kapott a találmányára, de máig az általa kitalált elven működnek a villamosváltók.

1949-ben jött az államosítás. Az amerikaiak Lukács Károlyt is hívták magukkal, családostul, de nem ment.

-  Pokker főmérnök sem akart a hazája és a MAORT nélkül élni -  folytatja Tóth Andrásné. -  Kezet fogott apámmal, felment a toronyba és leugrott. Apámat nagyon megrázta az eset. Igazgatói posztot ajánlottak neki, ha belép a pártba. Nem állt kötélnek, B-listára került. Ha nagy szükség volt a szakértelmére, visszahívták dolgozni, de amint megoldotta a problémát,  ismét elküldték.

A pénz romlásával elúszott mindenük, a férfi kénytelen volt elvállalni a község két bikájának gondozását.

-  Az egyiket úgy hívták, Zsandár. Nagyon vad volt. Egy vasárnap délutáni etetésnél elszakította a rossz láncot, s eltiporta apámat. Kilenc helyen tört el a medencecsontja, lába, bordái, két évbe és rengeteg szenvedésbe telt, amire valahogyan helyrejött.

A munkaviszonyát a baleset napján "közös megegyezéssel"  megszüntették, s a rokkantsági járadékát 240 forintról hamarosan 100-ra csökkentették. A Sánta Lukács név haláláig se kopott le róla.

-  Akkor már gimnáziumba jártam Kanizsára, a Landlerbe, s a  buszbérletem 104 forint volt... Megtapasztaltam, hogy a "Hét krajcár"  meséje nagyobb valóság, mint bárki gondolná.

Eljött 1956 októbere. A forradalom hírére Bázakerettyén az olajos munkások felvonulást szerveztek, ledöntötték a Sztálin szobrot, elégették a pártvezetők képeit, a személyzeti iratokat. Lukács Károly azonban nem volt köztük, Tófejen járt kiküldetésben. A bűne  annyi volt, hogy másnap részt vett a begyűjtési iratok elégetésében. Sértette ugyanis az igazságérzetét a beszolgáltatás.

-  Hogy milyen viszonyok uralkodtak, jól példázza, hogy apánk 1957. augusztus 20. alkalmából 400 forint jutalmat kapott, öt nappal később pedig éjszaka elvitték. Nem volt pénzünk ügyvédre, semmit nem tudtunk a sorsáról. A félelem a többi embert is megváltoztatta. Akiket korábban segítettünk, úgy elmentek a házunk előtt, hogy még a fejüket is elfordították. Emlékszem, anyánk a háborúból itt maradt, vékonyra  kopott lópokrócból varrt mackónadrágot az öcsémnek. Volt egy barna, zománcozott tálunk. Anyám mindig ezt nyomta a kezembe, ha lisztér, más élelemért küldött. Nap mint nap hosszan gondolkodott, kinél voltunk régebben.

 Panni minden áldott  nap  aggódva lépett be a gimnázium kapuján, attól tartva,  mikor hivatja az igazgató, hogy  másnap már nem jöhet. Szerencsére erre  mégsem  került sor, de a rettegés padtársául szegődött.

- Főleg azon a napon, amikor hírt kaptam apámról. A diákbusz iskola után 2.20-kor indult Lispeszentadorjánba, addig a főtéren sétáltam. Egyszer csak megszólalt mögöttem egy hang: Te vagy a Lukács Panni? Földbe gyökerezett a lábam. Egy huszonéves fiatalember állt mögöttem, ami ezután következett, olyan volt, mint egy lázálom. Felvitt a bíróság épületének 2. emeletére, mert meg volt beszélve, hogy az apám kettőkor kinéz a közeli börtönből a cellája ablakán, hogy egy pillantást vethessen rám. Így is lett. Láttam a körvonalait, integettem neki. Ennyi volt. Megtudtam, hamarosan átviszik az egerszegi börtönbe, ott érdeklődjünk utána. A fiatalember a nevét sem mondta meg, soha többé nem láttam. Később gondoltam csak bele, hányszor állhatott az apám hiába az ablakban, amire az üzenete célba ért. És a fiatalember is, mennyit figyelhette a diáklányokat, amíg fénykép nélkül "felismert". Nyilván ő is sokat kockáztatott. Ha ezt olvassa valahol, örülnék, ha jelentkezne...

1958 februárjában apja zalaegerszegi tárgyalására Panni is elment.

- A folyosón állhattam. Leírhatatlan, mit éreztem, amikor bevezették a terembe bilincsbe verve, láncon, megrokkanva. Rám nézett, akkor láttam először sírni. Aztán végre hazaengedték, betegen, meggyötörten. Napszámba jártak anyámmal az erdőbe fát vágni. Kibírták. Csendes, félős évek voltak, de azért rendben leérettségiztem. Apámat ekkor az éltette, hogy én majd egyetemre jutok. De nem így lett. Később tudtam csak meg, hogy a gimnázium nem is továbbította a továbbtanulási kérelmemet "édesapja ellenforradalom alatti magatartása miatt". Akkoriban két év munka után lehetett esti egyetemre jelentkezni. A Kermiben dolgoztam laboránsként, én is szerettem volna bejutni. Valaki megüzente, ne is próbálkozzam, teljesen felesleges.

Panni férjhez ment, kisbabát várt. Apja minden vágya azt volt, hogy megláthassa az unokáját.

- Ez sem teljesült. Krisztina lányom nyitott gerinccel jött a világra, ma is tolókocsiban él. Amikor születése után kihozhattuk a kórházból, apámat baleset érte. Meghalt, nem vehette kezébe az unokáját. Ennek már 45 éve, talán ezért is sikkadt el a rehabilitációja. Pedig mindig szerettem, ha egy történet happy enddel végződik...

Paradicsomszerű tünemény

 Panninak lelki erőt kell gyűjtenie a meséléshez, mert az emlékek a mai napig mélyen felzaklatják. Mégsincs benne harag vagy bosszúvágy, nem érzi magát elnyomottnak. Azt mondja,   fel van vértezve -  pajzsként  védi a sok évtizedes tűrés, hallgatás. Ám a történtek miatt érzett fájdalom nem enyhül.  És haragszik is néha. De csak olyankor, ha azok szónokolnak nagy garral  '56-ról, akik nem élték át, s így nem is sejthetik, mi fojtogatta őket akkoriban.

 Panni életét tragédiák szegélyezték, mégsem veszett ki belőle a derű. Az ötvenes években volt fiatal, megőrizte magában a mosolygós pillanatokat is. A gimnáziumi évekről nagy szeretettel beszél. Beletörődéssel idézi fel azt is, hogy továbbtanulását meghiúsították. Ilyen volt az a  kor... Ennek ellenére vallja, hogy a Landlerben semmi nem volt fontosabb a tanulásnál és a fegyelemnél. Jártak oda mindenféle gyerekek, kötelező volt a fekete klott köpeny, kéthetente, a mosónapon mehettek csak privát ruhában. Az igazgató, Csernay László  ezt nagyon  komolyan vette. Amikor szeptemberben meglátta, hogy az udvaron  sorakozó lányok közül néhány módosabb fruska fényes anyagból varrott köpenyt visel, kihirdette, ez a viselet olyan gyönyörű, hogy vigyázni kell rá nagyon, hordják csak nyugodtan...   otthon. A divatos frizurákat  sem nézték jó szemmel, a lányoknak szorosra font copfban volt illendő viselni a hajukat. Persze mindig akadt, aki lázadt ez ellen, hiszen a fodrászok akkoriban is  tele voltak ötletekkel. Ez idő tájt hódított a hölgyek körében a fejtetőre állított, kis gömb alakú konty is. Az egyik diáklány megpróbálkozott vele. A hatás nem maradt el, az igazgató ellentmondást nem tűrő hangon dörögte: azt a paradicsomszerű tüneményt pedig azonnal tüntesse  el a fejéről... Pannit ma is megnevetteti az élénk gesztusokkal felidézett emlék. Hiába,  a kamaszkor bája örök fegyver a túlélésben.