Ide jár a "fél megye" lopni? Gazdátlan gesztenyés

A gesztenyés történetének elejére a legöregebb nemeshetésiek sem emlékeznek már. Mindenki úgy gondol rá, mint a szőlőhegy egy kivételes értékére, amely „mindig is” ott díszlett a délkeleti-keleti lankán, az esztétikai élménynél általában sokkal többet nyújtva a falusiaknak.

– Próbáltam, de nem sikerült kideríteni, hogy a gesztenyés természetes képződmény- e, vagy telepítették – kezdte Magyar Kálmán polgármester, akit a szerkesztőségünkbe névtelen levélben eljuttatott problémával megkerestünk. A „Bözsi néni és családja” aláírású írás szerint csatáriak, botfaiak, nemesapátiak, búcsúszentlászlóiak, pölöskeiek, szentmihályiak, csácsiak és egerszegiek is rájárnak a hetési gesztenyére.

Ráadásul nem alkalmi gyűjtögető kirándulókról van szó, sokan pereputtyosltul érkeznek, és zsákszámra hordják a felvásárlóhoz eladni, ami nem az övék.

S hogy erről mit tud a faluvezető?
– A tolvajlás évek óta téma a faluban, sokak sérelme ez, a kialakult helyzetet pedig a tulajdonviszonyok elmúlt ötven évi változásait végigkövetve lehet talán a legjobban megérteni.

A nemeshetési gesztenyésben a múlt század hatvanas éveinek elejéig rend volt. Fára pontosan tudta mindenki, hogy kinek-kinek meddig terjed a birtoka, sőt, ezeket a határokat tiszteletben is tartották. A tulajdonosok vigyázták, gondozták a magukét, a facsoport nemcsak szép volt, de termékeny is, a szokásjog pedig még a birtokon kívüliekre is gondolt: Vendel napja (október 20.) után ugyanis már bárki bárhol gyűjthetett gesztenyét a hegyen, amit a tulajdonos addig nem szedett össze, arról kvázi lemondott.

Jött aztán a kollektivizmus ideje, a gesztenyés a hatvanas években megalakult helyi téeszé lett. Ettől kezdve a fák már mindenkié, ám a szövetkezet azért fellépett gazdaként: szintén gondozta és vigyázta a domboldalt, mely a legjobb szezonokban 800 mázsa gesztenyét is bírt teremni. A pénz a közös kasszába folyt, illetve jutott belőle az iskolának, melynek diákjai nemeshetési specialitásként ősszel egyhetes extra szünetet kaptak mindig, gesztenyeszedésre.

Aztán a rendszerváltás után, a kárpótláskor elromlott minden. A gesztenyés ötödrésze került egy-egy konkrét ember birtokába, azokkal nincs gond, gazdáik gondoskodnak róluk. A fennmaradó 80 százalék viszont osztatlan közös tulajdon, harmincnál is több személlyel, itt pedig előállt minden baj, ami csak a közös lóval szokott.

– Az osztatlan közös tulajdon rettenetes képződmény, sürgősen meg kellene szüntetni – véli Magyar Kálmán. – Sokan azt sem tudják, hogy részük van ebben a gesztenyésben; mások tudják, hogy van, de azt már nem, hogy pontosan hol, s ezért nem törődnek az egésszel. A gondozatlanságtól vadult erdővé a korábbi gyönyörű gyümölcsös, és ezért tudnak illetéktelenek garázdálkodni is benne. Ha a falunak lenne sok pénze, és meg akarná venni a gesztenyést, ennyi tulajdonossal biztosan akkor sem tudna megegyezni. Az őrzését sem tudjuk megszervezni, mert a másé érdekében nem akar fáradni senki. Erre a problémára helyi szinten nincs megoldás.  

TÁMADÁSBAN A KÉREGRÁK IS
A nemeshetésiek úgy gondolják, a gesztenyést tizedelő kéregrák nevű betegség megjelenésében is a „gazdátlanság”, a terület gondozatlansága lehet a ludas. Igaz, a Balkánról belopakodott kórra jelen tudás szerint nincs orvosság, a fáknak állítólag maguknak kell az ellenállóképességet kifejleszteni, de talán ez is könnyebben menne, ha gondos gazdákat érezhetnének maguk körül. És nem csak érés idején érkezne a fél megye...  

 
Kapcsolódó cikkünk:
Gesztenye: szedni olcsó, venni drága