Ami nem ismétlődhet meg (2.)

A hatvanas években járta a várost egy öregasszony. Sűrű, drót erősségű, hosszú fehér hajával, nehézkes kopogós lépteivel, görnyedt testtartásával, a szája szélén növekvő hatalmas szőrszálakkal, nem nyerte el a gyerekek tetszését. Mikor megláttuk, kissé elbújva, bízva, hogy nem ismer fel bennünk, kiáltoztuk: Bajszos Kamilla! Bajszos Kamilla! Mert sajnos mindenki így nevezte. Megismert és szólt apámnak, hogy csúfoljuk. Féltem mi lesz a következmény. Most bánom, hogy már az első esetnél nem ismert fel. Hamarabb kiderült volna, milyen csúnya dolgot műveltünk. Elmesélték az élettörténetét.

Grossman Helén megjárta Auschwitz poklát. Mengele kísérleti alanyai közé tartozott. Lábait eltörték, állandóan benzin származékokat fecskendeztek a testébe, műtéteket végeztek rajta, ami által sikerült egy félig nyomorék emberi roncsot kreálni. Ez az asszony, a valamikori gettó körzetében, a Sziklakert mögötti részen, (a posta és a mozi között) egy, talán már a háború előtt leromlott épületrészben, amit viskónak inkább lehetett volna nevezni, tengette életét. Fiútestvére is életben maradt, és Dél-Amerikába vándorolt. Ő segítette csomagok küldésével, hogy anyagi gondjain enyhítsen. Ezek voltak az úgynevezett „IKKA” csomagok. De erre valami díjat kellett fizetni, és mivel mindig pénz szűkében volt, sokan megelőlegezték. Így a kuncsaftok pedig gyorsan „nyugati” dolgokhoz jutottak. Mikor hozzánk jött látogatóba, már teljesen másként tekintettem rá, de azt azért még mindig nem értettem, miért beszélt csúnyán, az amúgy csendes, szerény néni, amikor arról diskuráltak, hogy azt az embert, aki Mengele után nyomozott, egy folyóban halva találták. Ma már megértem.

Ennek a hölgynek már negyedik évtizede nem halljuk léptei kopogását. Hogyan kérhetnék bocsánatot csúfolódásomért? Talán úgy, hogy először öregasszonynak, majd asszonynak, néninek, s végül hölgynek neveztem, annak függvényében, ahogyan megvilágosodott a tudatom. Valójában egy angyal volt, csak olyan időben élt, amikor kegyetlen dolgokban neki szánták a főszerepet. Több mint 70 éve, a világégés során sokan jeleskedtek az embertelenség művészetének ápolásában. Ez az emberiség olyan mérföldköve, amin a tisztesség és a becsület elbukott.