Gódorné Nagy Mariann: Én egy jó hangyácska vagyok, szeretek dolgozni

Bár férjével együtt vendéglátóhelyként is üzemelő szabadidőközpontot vezetnek a közeli Szentgyörgyvölgyön, a találkozó helyszínéül mégis a lenti-hegyi Hubertus Fogadót beszéljük meg. A nyugodt környezet kiválóan alkalmas arra, hogy egy hosszas beszélgetés során megismerjük pályafutását. Az ablak mellett foglalunk helyet, csodálatos a kilátás a télbe boruló tájra.

- Anyai ágon Zalából származom, szeretem ezt a vidéket - indítja a beszélgetést. - Nem véletlen, hogy később a férjemmel is itt találtunk otthonra. Gyermekkorom azonban Csornán telt, ott kezdtem sportolni is. Csenevész gyerek voltam, ezért pedagógus édesanyám elsős koromban beíratott tornára. Nekem azonban a kézilabda sokkal jobban tetszett, s negyedikben váltottam is.

A gyermekkori elszántság máig megmaradt, az étlap áttekintése pár pillanatig tart csupán, máris eldönti, hogy mit kér. Szeret kísérletezni, kipróbálni az újat, ezért a hely specialitásait választja.

- Nem vagyok vegetáriánus, de a húsoknál odafigyelek, hogy milyet eszem. Pulyka és csirke bármikor jöhet, de a marhahúst is kedvelem. Imádom az édességet is, volt, hogy egy karton csokoládét vittem magammal az edzőtáborba - tekint egy kicsit előre, aztán rögtön vissza is kanyarodik az általános iskolás évekhez. Mint mondja, abban az időben még egészen más volt a gyermekek élete. Televízió és számítógép híján szinte az összes szabadidejüket a friss levegőn töltötték. Sokat futottak, rengeteget labdáztak. Nagy Mariann már ekkor kitűnt társai közül a tehetségével.


- A véletlennek köszönhető, hogy éppen Csorna volt a kézilabda egyik bázisa - folytatja. - Ez nagyon személyfüggő, amit a testnevelő kedvel, nyilván azt csinálja az iskolába járók zöme is. Nálunk legalábbis így működött. Bár folyamatosan jártunk atlétika versenyekre is, mégis a kézilabdát tekintettük fő sportágunknak.

- Mikor figyeltek fel Önre az edzői?

- A csornai felnőtt csapatba 14 évesen kerültem be. Lesérült a jobbszélső, s mivel a tartalékok közt egyetlen balkezes sem akadt, rám esett az edző választása. Ez volt az első NB I-es mérkőzésem. Az ifi válogatottba is ekkoriban kerültem be, gyakorlatilag az általános iskola után ott már stabil tagnak számítottam. A pályafutásom érdekesen alakult, az első mérkőzésemen, még kisiskolásként a kapuban álltam, de mondtam, hogy soha többé. Voltam bal- és jobbszélső, végül a jobbátlövő posztján ragadtam meg.

- Stabil csapattagnak számított az ifjúsági válogatottban, közben maradt Csornán. Nem hívták a rangos fővárosi klubok?

- Dehogynem. Másodikos gimnazista voltam, amikor a Fradi és a Vasas is megkeresett. Mentem volna, de anyukám nem engedett. Előbb fejezd be az iskolát, majd azután - mondta. Akkor nagyon nem tetszett, de utólag, felnőtt fejjel azt mondom, abszolút igaza volt. Biztos vagyok benne, ha szülőként én ilyen választás előtt állnék, hasonlóképp döntenék. Nyilván gyermekfüggő, de óriási a veszélye annak, hogy egy fiatal a családifészekből kikerülve elveszik. Szerencsére ennek a lehetősége esetemben fel sem merülhetett. A középiskola után aztán a Testnevelési Főiskolán folytattam, s azonnal meghívtak a válogatottba is. Gyakorlatilag attól kezdve, ameddig meg nem kaptam az osztrák állampolgárságot, végig válogatott voltam. 269 mérkőzést játszottam a magyar címeres mezben.

Rövid időre megszakítjuk a párbeszéd fonalát, ugyanis érkezik a leves, majd a főétel is. Eleinte desszertben is gondolkodtunk, ám az adag olyannyira ízletesnek és laktatónak bizonyult, hogy mind a ketten lemondunk róla. Mariann egy hosszúkávét kér még, s pajkos mosoly kíséretében annyit jegyez meg: ennyit bármikor megengedhet magának egy spotoló.

- Folytassuk a válogatottsággal! Legszebb élmények?

- Egyértelműen az olimpiák, melyek hangulata semmi máshoz nem hasonlítható. Az olimpiákra az összes sportoló együtt utazott, ha volt rá lehetőségünk, azonnal mentünk és szurkoltunk egymásnak. Az olimpiának köszönhetően olyan legendákkal találkozhattam, mint az ökölvívó Papp László, illetve az 1976-os montreáli olimpián bajnoki címet nyert vízilabdázók. Olimpián sajnos csak két alkalommal vehettem részt, mert az 1984-esre a magyar csapat az akkori politikai viszonyok miatt nem ment ki. Nagyon sajnáltuk, mert az esélyesek közé tartoztunk. Két évvel előtte a budapesti világbajnokságon ezüstérmes lett a csapat, ráadásul együtt is maradtunk, így minden esélyünk megvolt a győzelemre. Három világbajnokságon is szerepeltem. Már 1975-ben, alig 18 évesen, szinte kezdő játékosként együtt utazhattam Kijevbe azokkal, akikre mindig is felnéztem. Még ha csak a kispadon ülök, akkor is csodaként éltem meg, de nekem az a lehetőség is megadatott, hogy játszhattam is. Az 1982-es budapesti világbajnokság is fantasztikus volt, akkor adták át a sportcsarnokot, ahol a szurkolók valóságos euforikus hangulatot teremtettek.


- Egy sportpályafutást sérülések törhetnek ketté. Ezekkel hogy állt?

- A sérülések hál istennek nagyon sokáig elkerültek. Az persze előfordult, hogy kibicsaklott a bokám vagy nekiment az ujjamnak a labda, de ezek velejárói a kézilabdának. Ami komolyabb sérülésnek tekinthető, vagy ötször eltört az orrom, de az sem olyan veszélyes dolog, mint a szalagszakadás. Sajnos, ez sem került el, amint kiszerződtem külföldre, rögtön elszakadt az oldalszalagom. Magyarországon akkor csak parkettás termek voltak, ezért nehezebben szoktam meg a linóleumot, s egy hirtelen kitámasztás után meg is történt a baj. Olyannyira, hogy műteni kellett. Aztán lett egy keresztszalag-szakadásom, a pályafutásom végén pedig a vállam szakadt le.

- Durva sport a kézilabda?

- Kívülről nézve igen. Sokan azt mondják, hogy a pályán szörnyű küzdelem zajlik, de lehet ellene védekezni. Aki játssza, az nem érzi ezt a durvaságot. Vannak apró kis fogások, amelyekkel ki tudod védeni mindazt, ami a lelátóról nézve brutálisnak tűnik. Inkább kemény, mint durva.

- Férje szintén a kézilabda elkötelezettje. A sportpályán ismerték meg egymást Gódor Mihállyal?

- A Testnevelési Főiskolán. Előtte atletizált, kalapácsvető volt Veszprémben, ahol vegyészetet tanult, majd beiratkozott a kézilabda szakra. Andrea lányunk előre tervezetten, a budapesti világbajnokság után született, s azóta már van egy unokám is.

A családról hosszan eldiskurálunk. Szeretettel beszél lányáról és unokájáról egyaránt. Mint mondja, egyáltalán nem bánja, hogy Andrea egy buta edzői vélemény miatt - sportvezetője állandóan az édesanyjához hasonlítgatta - hamar feladta a kézilabdázást, hiszen azóta másban meglelte örömét. Unokája viszont igazi fiú, mindene a traktor, szinte állandóan azzal játszik.

- Már megvolt a lányom, amikor kimentünk Németországba - folytatja a kis kitérő után. - Misi edző lett Leverkusenben, én pedig ugyanott játékos. Két évre rá leszerződtünk Ausztriába, még állampolgárságot is kaptunk. A férjem a mai napig másodedzője az osztrák válogatottnak, míg jómagam előbb a Hypobank, végül levezetésként egy kisebb bécsi csapat játékosa lettem.

A házaspár a budapesti lakását ekkor adja fel, s dönt úgy, hogy közelebb költözik az osztrák-magyar határhoz. Újsághirdetés révén talál rá arra a szentgyörgyvölgyi ingatlanra, amibe rögtön beleszeretnek.

- A négyhektáros területnek két helyrajzi száma volt, de csak egyben adták el - sorolja tovább Mariann. - Filóztunk rajta, mit tegyünk, s mivel akkor szűntek meg az úttörőtáborok, arra jutottunk: csináljunk nyári sporttáborokat gyerekeknek. Volt egy elképzelésünk, amit lassacskán elkezdtük megvalósítani. Mind a ketten nagyon szeretjük csinálni, de jobbára csak nyaranta foglal le bennünket, emiatt a télen a vendéglátást edzősködéssel egészítjük ki.

Amikor szóba hozom a beszélgetés alatti temperamentumát, mosolyog. Mint mondja: a sport hozta magával az állandó pörgést, egy pillanatra sem képes megállni.

- Annak idején arra gondoltunk, hogy a szentgyörgyvölgyi szabadidőközpontot Henya-tanyának nevezzük el, de belegondolva az életvitelünkbe, s abba, hogy itt sportpályák vannak, elvetettük. Maradt a Gó-Na, amit családneveinkből raktunk össze.

Amikor a hobbijáról kérdezem, alaposan meggondolja a választ. Szeret olvasni, zenét hallgatni, de csak kevés ideje jut ezekre. Újabban beleszeretett a fotózásba is, egyelőre csak saját kedvtelésére készít képeket, ám bármi lehet belőle. A fotóit azonban még nem akarja a nyilvánosság elé tárni.

- Én egy jó hangyácska vagyok, szeretek dolgozni - magyarázza, hozzátéve, hogy eddig bármibe is kezdett, a végsőkig kitartott mellette. Talán egyedül a kapus posztot adta fel a legelején, de ezt egyáltalán nem bánja.

- Nem tudok elszakadni a kézilabdától - szögezi még le. - Lentiből kértek fel bennünket, hogy foglalkozzunk egy kicsit az iskolából kimaradó lányokkal. Néhány edzés után összeállt egy csapat, amellyel jelenleg az NB II-ben szerepelünk, s ezzel párhuzamosan elkezdtünk felépíteni egy komoly utánpótlásbázist. Lenti mellett Lovásziból, Rédicsről és Zalalövőről is vannak már játékosaink. Négy korcsoport számára tudunk bajnokságot szervezni. Talán egyszer közülük kerül ki a jövő nagy kézilabdása.