2010.09.25. 05:19
Évszázados pártcsaták
1843-ban tivornyákkal befolyásolták a nemesek szavazatait Zalában, 1848 nyarán Kanizsán akkora verekedés tört ki, hogy el kellett halasztani a választást, 99 évvel később pedig a megyében is tömege-sen fordult elő kékcédulás csalás.
A megyei levéltárban nemrég megrendezett politikatörténeti konferencián ennél több érdekességet is hallott a közönség. Molnár András levéltárigazgató például összeszámolta Deák Ferenc 1843-as követté választásának kortesköltségeit, s a fennmaradt számlák alapján arra az eredményre jutott: a liberális ellenzék 12 ezer ezüstforintot, azaz 30 ezer váltóforintot is elkölthetett e célra. Korábban a zalai liberálisok alig kampányoltak, fő programjukat, a nemesi adófizetést tömegek támogatása nélkül igyekeztek érvényre juttatni, ám 1843-ban taktikát váltottak, és pénzosztással, lakomák, ivászatok szervezésével nyerték meg ügyüknek a választójoggal rendelkező nemeseket.
Akkoriban Zala megye Balatonfüredtől Csáktornyáig terjedt, a korteskedés tehát hatalmas feladatot és persze költséget jelentett. A tapolcai járást lakták a legsűrűbben a nemesek, itt maga Csány László, a liberálisok vezetője vállalta a szervezést, s az egyik kortestábor vendégeinek 800 kiló húsról és 180 liter borról állított ki számlát egy vendéglős. Ennél is jóval nagyobb mulatságot csaphattak az Egerszeg melletti Kaszaházán, ahol több mint 5600 liter bor és 5 tonna marhahús fogyott a központi kortestáborban. Ráadásul az adózást támogatók a vármegyei hivatali apparátust is felhasználták kortescéljaikra, a tisztségviselőknek fizetésükből kellett adakozniuk .
Nem csoda, hogy az önérzetes Deák e módszerek miatt nem vállalta 43-ban a követséget. 1848-ban már igen, sőt, ekkor Debrecen felkérését utasította vissza a zalai képviselőségért. Dr. Hermann Róbert hadtörténész ez utóbbi választás zalai vonatkozásait idézte fel. Az új törvény a választójogot ekkor már személyhez és nem birtokhoz kötötte, így többé nem fordulhatott elő, hogy egy zalai nemes, akinek például Vasban is földjei vannak, mindkét megyében szavazzon. Ekkor vezették be a máig létező egyéni választókerületi rendszert, bár pártlisták még nem voltak, a vesztesre leadott szavazatokat tehát nem kompenzálták. Zalában 9 választókerület jött létre, és csak ezek székhelyein lehetett szavazni. Egerszegen közfelkiáltással választották képviselővé Csertán Sándor ügyvédet, meggyőződéses ellenzékit és önkéntes adófizetőt, Zalaszentgróton pedig Deák Ferenc győzött. Lendván verekedés tört ki a szavazáskor, akárcsak Nagykanizsán, ahol az egyik jelölt hívei részegen, fokosokkal a kezükben jelentek meg, majd a temető falának cserepeivel dobálták az ellentábort. Végül ők jártak rosszul, mert a megtámadott kiskanizsaiak fegyverekkel tértek vissza, és a nemzetőrök is bekapcsolódtak az ütésváltásba, rendfenntartás helyett. 50 sérült, 3 halott, június 27-re halasztott választás - ez volt a mérleg.
Valamivel békésebb időszakról számolt be dr. Dobszay Tamás történész, akitől megtudtuk: 1861 és 1875 között a zalaiak 21 képviselőt választottak. Már ekkor megjelent az a gyakorlat, hogy országos politikusokat vidéken indítanak, így lett zalai képviselő például Perczel Mór, a szabadságharc tábornoka. Ebben a periódusban alakult ki a munkamegosztás a parlamenti képviselők között, számuk ugyanis 450-re nőtt, így felszólalni, tanácskozni nem mindenkinek volt lehetősége. Egyesek ekkor kezdtek szavazógépként funkcionálni, mások a helyi ügyek lobbistáiként tűntek fel, de a modern parlamentarizmus beüzemelésének korában fontos szerepe volt a képviselőházat működtető honatyáknak is. Kerkápoly Károly pénzügyminiszter (1870-73) például zalai képviselő volt, mégsem szólalt fel megyei ügyben.
Ugorjunk néhány évtizedet, túl a dualizmus korán és az első világháborún. 1918-ban lett általános a választójog - jelezte dr. Paksy Zoltán főlevéltáros -, 1922-ben Bethlen István visszaállíttatta a nyílt szavazást vidéken, majd 1938-ban titkossá vált a szavazás. 1920-ban a Nyugat-Dunántúlon, így Zalában is megerősödtek a keresztény párti erők, akik nemzeti elkötelezettséget, katolikus szellemiséget és keresztény-szociális érzékenységet hirdettek. Ám 1939-re szinte eltűnt ez a párt (mindössze 1 mandátumot szerzett a megyében), nagy támogatottságot szerzett ellenben a Bethlen-féle kormánypárt (6 mandátum), és előretört a szélsőjobb is (4 mandátum). Bethlen 1935-ben itt szerzett mandátumot.
A hírhedt 1947-es (kékcédulás ) választás zalai eseményeiről Káli Csaba levéltárigazgató-helyettes szólt a konferencián. A megyében is jól megfigyelhető a Magyar Kommunista Párt kettős törekvése: kikapcsolni az ellenfelek vezetőit a politikai életből, támogatóikat pedig kizárni a szavazásból. Tervei szerint 27 ezer főt zárt volna ki Zalában az MKP (köztük például német nemzetiségűeket, internáltakat, egyesületek, pártok vezetőit). Igazolással (kékcédulával) lakóhelytől távol is lehetett szavazni; ezzel éltek vissza a kommunisták, akik sok választót több szavazókörben is voksoltattak. Zalában 1200-1400 lehetett a hamis kékcédulák száma, 6000-7000 főt pedig törvénytelenül hagytak ki a választásból. Mindezek ellenére megyénkben a Demokrata Néppárt győzött toronymagasan (56,58 százalék, 7 mandátum) az MKP előtt (13,52 százalék, 1 mandátum). Országosan persze más volt a helyzet: a kommunisták 22,3 százalékos eredménnyel hatalomra jutottak, s megkezdték a diktatúra kiépítését.
OLDALTÖRÉS: Leromlott közállapotok?
Leromlott közállapotok? (jegyzet)
Friss hírekből szemezgetek: lőszert küldenek borítékban az észak-magyarországi polgármesternek, nem messze bombariadó szakítja félbe a pártfórumot, az alföldi jelölt családját a saját házában éri inzultus, a nyugati megyeszékhelyen 10 százalékos „jatt” beszedésével vádolnak önkormányzati képviselőket. Efféle ügyek hallatán már csak egy pillanatra kapjuk fel a fejünket; választásokra készülünk ugyebár, s ilyenkor szinte immunissá válik az ember a politikai botrányokra, pláne, hogy azok amúgy is mindennapjaink részeivé lettek, s az úri huncutság árnyoldalaival „békeidőkben” éppúgy szembesülünk, mint ilyentájt. Anélkül persze, hogy felmentést akarnék adni a méltatlan, eszközökben nem válogató főszereplőknek, azért megjegyezném, nálunk fejlettebb országokból is hallani parlamenti ökölcsatákról, korrumpált vezetőkről, korántsem magyar sajátosság tehát az elit minőségromlása. Sőt, elgondolkodtató, beszélhetünk- e egyáltalán romlásról, hiszen (ez a cikkből is kiviláglik), a sokszor hivatkozott „régi szép időkben” sem volt éppen harmonikus a hazai politikai szféra működése, az egyén, a jellem gyakran akkoriban sem volt különb, mint manapság. Tisztelet persze a méltó kivételnek, de ilyet azért ma is találhatunk, még ha nem is egykönnyen. Mihez, mely korhoz képest romlottak le tehát közállapotaink? Alighanem költői a kérdés, ki-ki világnézete szerint válaszolhat rá. Azért a konferencián ülve nem hagyott nyugodni egy gondolat: örömmel láttam volna aktív politikusokat ebben a közegben, ahol tudományos aspektusból és nem pártperspektívából értelmezték a múltat a szakemberek. Lett volna mit tanulni.
