Verbunkosok és verekedők

2023.09.08. 19:00

A zalaapáti vásár 1811-ben

A napóleoni háborúk 1799 és 1815 közötti eseménysorozata meghatározó hatást gyakorolt a Habsburg Monarchia – és benne a Magyar Királyság – gazdaságára és társadalmára, ezek következtében pedig a mindennapjaira is.

Kulcsár Bálint

Toborzó

Forrás: Honderü szépirodalmi, művészeti és divatlap illusztrációja, 1846

A korabeli Magyarország honvédelemmel kapcsolatos kötelezettségei – leegyszerűsítve – két fontos elemre épültek. A nemesség a haza védelmében személyesen tartozott hadba vonulni, felkelni. A latin kifejezéssel inszurrekciónak nevezett nemesi felkelésre utoljára éppen ebben az időszakban került sor, a hadbavonult nemesség a Nyugat-Magyarországra bevonuló franciák ellen vívott, 1809. júniusi, vereséggel zárult győri csatában küzdött.

Másrészről a nem nemesek – az adózók – által évenként fizetett hadiadót a reguláris ezredek fenntartásának céljával vetették ki és szedték be. Őket terhelte a katonaság alkalmankénti elszállásolása és ellátása is (ezeket beszámították az egyes vármegyék hadiadójába). Bár a reguláris ezredek feltöltése sokáig a „szabad toborzás” fikcióján alapult, ebben az időszakban többször sor került az országgyűlés által elrendelt katonaállításra is.

Verbunkos dudás
Forrás: Bikkessy Heinbucher József albuma a magyar- és horvátországi nemzeti öltözetekről, 1816

A Haditanács 1809. évi toborzási utasítása az egyes gyalogezredek hadkiegészítési körzetei mellett rendelkezett az azokhoz tartozó főhadfogadói állomásokról, amelyekhez két-három kirendeltség tartozott. Ezekből indultak ki a toborzók. A német kifejezés alapján verbungnak, verbunknak nevezett, alkalmanként zenével és tánccal kísért kocsmai mulatozással egybekötött toborzások (innen ered a verbunk mint tánc elnevezése) során azonban gyakran történtek visszaélések a hadfogadók részéről.

A Zala vármegye Kapornaki járásában fekvő Zalaapáti mezővárosban az 1780-es években tartott első magyarországi népszámlálás 626 főnyi tényleges népességet rögzített. Földesura a zalavári bencés apátság volt, a település pedig a Zalavár, Esztergály, Kis- és Nagyrada, Baksaháza, Csács és Bozsok községekben fekvő apátsági birtok uradalmi központjaként funkcionált. Zalaapáti római katolikus templomának titulusa Szent Adorján és a Szent Őrangyalok, az utóbbiak ünnepnapjához kapcsolódott a búcsú és az egyik zalaapáti vásár ideje. Ebben az időben Magyarországon szeptember első vasárnapján tartották a Szent Őrangyalok napját.

1811 szeptemberének elején Zalapátiban nem csak a helyiek és a vásárra érkezők tartózkodtak, hanem megjelent a Joseph Anton von Simbschen báró, táborszernagy nevét viselő 48. gyalogezred „hadfogadó commandója” is. (Zala vármegye ennek a regimentnek a hadkiegészítési körzetéhez tartozott.)

A toborzás során verekedés alakult ki a hadfogadók és a helybeliek között. Az események kivizsgálása érdekében 1811. november 15-én – Zalaapáti elöljáróságának kérelmére – vármegyei vizsgálatot folytattak le.

Ennek során öt olyan tanút hallgattak ki, akik jelen voltak az „őrangyali vásárban”. Közülük négyen mesteremberek voltak: hárman Keszthelyen éltek (Erdődi József és Tóth György csizmadiák, Nagy Imre szűrszabó), míg Varga György szűrszabó Zalaegerszegről érkezett. Vallomást tett Szládovits József zalaboldogfai földbirtokos kocsisa, Tóth Márton is.

Miután egy „bizonyos szalaapáti legén a verbung közé keveredett”, többen hallották az édesanyját a faluban, amint sírva panaszkodott („jaj, odavagyok, megfogták a katonák a fiamat”). Az események fő helyszíne a vendégfogadó volt, ahol „sok borivó vásáros emberek” is tartózkodtak. Itt őrizték a legényt a katonák, aki a kályha mögött, egy sarokban „a verbungosok által bészorítva” ült. Ennek ellenére a fiatalembernek – a hadfogadó alakulat parancsnoka, a strázsamester szerint a vendéglős segítségével – sikerült megszöknie, emiatt a katonák meglehetősen feszültek lehettek.

A történések központi alakjaiként a strázsamester és a zalavári apátság időközben a helyszínre siető zalaapáti kasznárja tűnnek fel. A tanúk szerint az uradalmi tisztviselő fellépett a fiatalember érdekében, kérve a strázsamestert, „hogy az erővel megfogott legént mint uraságnak jobbágyát eressze el, mivel egyéberánt is a verbungnak erővel fogni nem szabad”. Érdeklődésére, hogy miért fogták le a legényt, a strázsamestertől azt a választ kapta, hogy még az ő ingét is elszakasztotta. A kasznár azzal érvelt, miszerint „jaj, uram bizony minden ember, aki valami veszedelembe keveredik, védelmezi magát”. Elmondta, hogy maga is ismeri a katonaregulát, mivel hat esztendeig katona volt, de a strázsamester azzal vágott vissza, hogy ő húsz esztendeje szolgál, így jobban tudja a szabályokat.

A tanúk szerint a társalgás során a kasznár végig illedelmesen, „uramként” titulálta a strázsamestert, de a fertelmesen káromkodó katona az uradalmi tisztviselővel a nem helyénvaló „kend” megszólítással beszélt. Időközben a keszthelyi városi tanácsban helyet foglaló Erdődi József csizmadiamester igyekezett csillapítólag fellépni: felajánlotta, hogy hazatérve Zalaapátiba küldi a „hadnagy urat” az esetet kivizsgálni, „csak a verbung csillapodjék le”, emellett a legénységnek három icce bort is töltetett.

A nyilvánvalóan ideges strázsamester szitkozódva sérelmezte, hogy sokan tartózkodnak a vendégfogadóban („mit csinálnak itt ezek a sok emberek, talán verekedni akarnak”), a „levagdaltatásukkal” fenyegetődzve. Erre a kasznár a helység bírájával hazaparancsoltatta a zalaapátiakat, majd az utcán igyekezett csendesíteni az összegyűlt helybelieket, de a verbunkosok elkezdték „a parasztokat mellben ököllel ütni, s mezítelen karddal is hajtogatni, és így a parasztok is öszvekapaszkodtak a katonákkal”. Az elkezdődő verekedést két közkatona hírül adta a vendégfogadóban tartózkodó társaiknak, akik a strázsamester felszólítására („Kardra, legények!”) kirohantak, és „mezítelen karddal futkoztak az utcán, és az embereket vagdalták”. Végül azonban a helyiek kerekedtek felül: „hosszas és közel félóráig tartó viaskodás után a verbung visszahúzván magát a vendégfogadóban, a vendégszobában, de ott sem maradhattak meg, hanem a pincében is lefutottak”. A vendégfogadót körbevevő civilek berohantak utánuk az épületbe. Egy Szeghy nevű, az utcáról bejövő nemesapáti nemesember, akinek mindkét karja tele volt vérrel, „igen tüzes és mérges volt”, de mivel sokan kérték, végül a strázsamestert „még meg sem ütötte”. Ezután – a katonák „meggyőzettetvén” – a verekedés megcsendesedett.

Bár az iratból nem derül ki, hogy milyen következményei lettek az eseményeknek, a tanúvallomásokból szemléletes képet kaphattunk egy balul végződött toborzásról. A korabeli falvak és kisvárosok mindennapi életét nyilvánvalóan megzavarta a verbunkosok megjelenése, akik viszont – a feladatukat teljesíteni igyekezve – alkalmanként a helyi közösség által elfogadhatatlannak ítélt eszközökhöz folyamodtak. Így ezek a helyzetek természetszerűleg magukban hordozták a konfliktusok kialakulásának és eszkalálódásának veszélyét.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!