Nem lehet kimondani a titkot, ami bent ég - 80 éves lett Péntek Imre

Tisztelői, pályatársai s természetesen olvasói több helyszínen is rendeztek bensőséges ünnepet ez alkalomból, ami mutatja, hogy a Lentiben született, zalai indulású irodalmár Miskolcon, Szombathelyen, Veszprémben, Székesfehérvárott, Dunaújvárosban és Zalaegerszegen is letette a névjegyét a magyar kultúra asztalára. Költői és irodalomszervezői munkásságának elismertségét jelzi, hogy a József Attila-díj mellett a zalai megyeszékhely Pro Urbe díjasa, s több rangos állami kitüntetése mellé múlt héten vehette át a Magyarország Babérkoszorúja díjat. 

„Az asztal hirtelen mégis megterül/ előkerül megannyi titkos étek,/ ünnep ez, üld meg emberül,/ nem hasonló végképp senkiéhez.” (Csipetnyi ég – 2020) 

A zalaegerszegi József Attila Városi Tagkönyvtárban zajlott a minap az a zenés-verses-filmes találkozó, amely a 80 éves Péntek Imre eddigi irodalmi életművét helyezte a középpontba, méghozzá az ünnepelt jelenlétében. A székesfehérvári zenészbarátok (Takács László és Cserta Gábor) megzenésített versekkel kalauzoltak a költő lírai világába, amely egyformán táplálkozik a közössége iránti elkötelezettségből és a visszásságokat lereagáló-rögzítő, sajátosan egyedi nyelvi-tartalmi iróniából. Elhangzott a Szigetek, a Süppedés, a Kínos adósság, a Hólapát című vers. 

„Uram, hagytad, hogy megmaradjak;/ nem firtatom, miért, mivégre –/ évelő kerted gyomnövénye, /felszökkenek, akár a vadzab.” (Kínos adósság) 
Az esten a zalaiak nevében Balaicz Zoltán, a megyeszékhely polgármestere köszöntötte, majd a már sajnos nem élő pályatárs, Csontos János portréfilmje vitte közelebb a közönséget Péntek Imre munkásságához. A film, szép felvételekkel járva végig Péntek Imre életének helyszíneit, egyebek közt a változó körülmények közti helytállás elszántságára is kereste a választ. E helyt L. Simon László 2002-ben megjelent gondolatát idézzük fel: „Budapest-centrikus országunkban a vidéki életet, alkotótevékenységet és kulturális szervezőmunkát vállaló írókra, művészekre bizony igen gyakran meggondolatlanul sütik rá az elmarasztaló, lekicsinylő billogot: másodvonalbeli.” Az ünnepelt zalai irodalmár kitartása igazolja, mégiscsak lehetséges hidat képezni a fővárosi fórumok, intézményesült irodalmi műhelyek és a vidéken élő vágyak, teljesítmények között. Sőt, kiterjeszthető ez az ernyő a határokon túl magyarul író magyar szerzőkre is, hiszen a művészeti és valódi barátságok nem ismernek korlátokat. Az irodalom ugyanis tele van eldugott hellyel. 

Minderről azon a lassan bealkonyuló délutánon Mohai V. Lajos nagykanizsai származású irodalomtörténész faggatta a közönség előtt Péntek Imrét, aki a sokat látottak bölcsességével s még több udvarias gesztussal válaszolt a kérdésekre. Hogyan őrzi az irodalmi barátságokat az érzékeny közegben, miben látja a költészet lényegét, mi az eredetiség titka, miben rejlik a költői spontaneitás, mit jelent a polgári és plebejus orientáció (pláne egyszerre), meg kell-e érteni a költészetet, játék-e vagy megindítóan komoly, mi az ösztönösség mellé az elvi megközelítés aránya, mi a lázadás misztériuma, mik a szakrális kapaszkodók… Sorjáztak a kérdések a „szívjó emberhez”, ahogy Mohai V. Lajos nevezte. A válaszok talán ott lapulnak majd a könyvhétre megjelenő önéletrajzi esszéregényben is. 

Az est kedves gesztusa: Preisz József órásmester visszafelé járó órát ajándékozott a 80 éves költőnek. 

A születésnap apropóján mi is kérdezhettük Péntek Imrét: 

– Mit jelent visszanézve Nagy László elköteleződése az 1960-as évek végén színre lépő generáció mellett?  

– Természetesen biztatást, talán a költővé avatást. Ha olyan mester, mint Nagy László, letette a névjegyét mellettünk, akkor visszaigazolva láttuk törekvéseinket. Azt, hogy nem bíztuk külső szerkesztőre a válogatást, hanem ezt mi – kilencen – beszéltük, vitattuk meg. Mi elhittük a biztató szavakat: hogy verseink „új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása”. De a figyelmeztetés is ott volt Nagy László antológiát bevezető soraiban: „sugaras karriert ne jósoljunk nekik” – ami be is teljesedett. Nekem 1969 után – Az Elérhetetlen föld megjelenése után – 1974-ben jelent meg az első kötetem. 

– Honnan táplálkozott a lázadás és a szembenállás a fiatal Péntek Imrében? 

– Nem tudom pontosan. A falunkban, Lentiben a nagyobb rész a Szabad Európát hallgatta. Az ötvenes évek beszolgáltatása, az áruhiány, a sorban állás mindennapos jelenség volt. Kétségtelen, ez később enyhült, de a jólét nyugati szintjétől messze volt. Én nem hittem el az egypártrendszer legitimitását, ahogy sokan, diktatúrának tekintettem rendszerünket. „Mindig fortyogott bennem elég düh, hogy feldöntsem a vitathatatlan vályúkat” – írtam egy versemben. Még a rendszerváltás előtt. 

– A groteszk, a humor és irónia a költői életmű erőssége az irodalomtörténészek és az olvasók szerint. Honnan jön az egyedi groteszk hangvétel? 

– Talán a magyar lírát egy kissé komornak találtam. Szerettem Ladányi és Weöres Sándor humorát, ami a versek mélyéből csillámlott elő. Ezt tekintettem példának. 

– Hogyan emlékszik vissza a korabeli folyóiratok irodalomszervező ambícióira, milyenek voltak a szerkesztők például a Péntek Imre-kéziratokkal? 

– Valóban, különleges szerencsével kerültem az irodalmi folyóiratokhoz. A miskolci Napjainkhoz Serfőző Simon barátom hívott meg, éppen innen, Zalaegerszegről. Itt tanultam meg az újságírást. Munkatársaim, Kabdebó Lóránt, Zimonyi Zoltán, főszerkesztőm, Gulyás Mihály maximálisan megbíztak bennem, és én meg tudtam felelni bizalmuknak. Később a veszprémi Naplónál dolgoztam, majd a Fejér Megyei Hírlapnál. Végül is ez volt a kenyerem. Később a szombathelyi Életünkhöz kerültem, de ott nem jártam szerencsével. 1990-ben nyílt lehetőségem az Árgus című folyóirat indítására, sajnos, utódaim tönkretették a lapot. Megfogadtam, a késleltetést kiiktatom a szerkesztői gyakorlatból. Ezt meg is oldottam. 

– Milyen éthosszal, szempontrendszerrel végezte ezt a munkát? Hiszen számos lap főszerkesztőjeként terelhette a fiatal szerzőket. 

– Terelni nem tereltem őket, de valóban igyekeztem a tehetségüknek megfelelő tanácsokat adni nekik. Javításaim – ha akadtak ilyenek – csupán javaslatok voltak, amiket el lehetett fogadni. 

– Mi foglalkoztatja 80 évesen, mely jelenségek ragadják meg, hogyan gondolkodik ma a „Filosz” az élet filozofikus kérdéseiről?  

– Igen, ez a „filoszság” valahogy rámragadt. Még az egyetemről, ahol filozófia szakon végeztem. (Azóta több pályatársam is hasonló tanulmányokat folytatott.) Talán egy-két dolgot leszűrtem az évek során: a lokális és az egyetemes nem egymást kizáró dolog. A másik: a hagyomány és a modernitás sem egymást tagadó, hanem egymást kiegészítő jelenség. 

– Mit jelent most a határon inneni, határon túli magyar irodalom az Ön számára? A nyugati szórvány, Erdély, Felvidék, Muravidék, Vajdaság, Kárpátalja, utóbbi különösen ezekben a napokban. Hiszen mindig figyelemmel kísérte az ötágú sípot. 

– Hát ez természetesnek tűnt számomra. Hogy a magyar irodalom egyetlen folyam, bár különböző országokba szakadt. Az emigrációról nem is beszélve. Nekem mindig kedves volt a szlovéniai Muravidék irodalma. Bence Lajos, Halász Albert – és ki ne felejtsem: Szúnyogh Sándor – s persze Göncz László és mások sok ponton túl hasonló élményekkel jöttek az irodalomba, hamar megértettük egymást. A rokonlelkek érdeklődésével olvasom ma is soraikat.

 
– Hogyan érintette a születésnapra készült, A sokszögű ember kötet, milyen meglepetések érték ennek olvastán? 

– Nehéz olvasmány. Ki miért és mire emlékezett az idők folyamán. A címet Győri László írásából vettük, aki még az egyetemen lett barátom. Én is meglátogattam Orosházán, ő is megjárta a Lenti-hegyet, ahol elveszett alföldi bicskája. De megegyeztünk, lesz egy bicskavisszaadó ünnepség a Kovács-borházban. 

– Látják-e Önt a kedvenc horgásztanyák mostanában, mit olvas, figyeli-e a kortársakat, pályatársakat, tanítana-e ma, ahogy fiatalon tette?

  
– Ebben a hajlott korban én is megírtam életrajzi esszéregényemet, amiben sok zalai vonatkozás is van. Mostanában ezen dolgozom. Fotókat válogatok, korrektúrát javítok. Ha minden a tervek szerint alakul, a könyvhétre megjelenik. A legteljesebb kép rólam, Bakonyi István monográfiáján kívül. 

– Mire a legbüszkébb: kötetek, folyóiratok, műhelyek, díjak, barátságok? 

– Nem vagyok díjakkal elhalmozva. Bár március 11-én kitüntettek a Magyarország Babérkoszorúja díjjal, aminek őszintén örülök. Végül is ez talán az irodalom munkásának szól, aki egész életében a folytonosságot szolgálta, a minőség jegyében. 

„Időd megint a falakra alvad,/ a lényeg: megint eltelt egy röppenő halk nap.” (Csipetnyi ég – Barna estek) 
(A címet a Kettőző szerep című versből kölcsönöztük.) 

 

Költő, szerkesztő

Péntek Imre 1942-ben született Lentiben, József Attila-díjas, immár babérkoszorús költő, lapszerkesztő, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar-filozófia szakos diplomát. Első kötete Éjféli pályaudvar címmel jelent meg, ezt követte az Édesség anti-reklám, a Lemondóka, a Holt verseny, a Kényszer & képzetek, a Vi(g)aszkereskedés, a Hajtűkanyar, az Emlékpróba s a 2020-ban megjelent Csipetnyi ég. 1990–2003 közt az Árgus című folyóirat szerkesztője, a Pannon Tükörnek pedig 2003–2016 közt főszerkesztője, majd főmunkatársa a Dunai Limes című kulturális folyóiratnak. Képzőművészeti írásai szaklapokban látnak napvilágot.