Nárcisztikus műviség – Malcolm és Marie filmkritika

Malcolm (John David Washington) rendező, és első nagyjáték­filmjének bemutatójáról érkezik haza barátnőjével, Marie-vel (Zen­daya). A férfi büszke és ünnepelni szeretne, párját azonban láthatóan bántja valami. A konfliktus elkerülhetetlen, s felszínre törnek az elhallgatott sérelmek.

Levinson alkotása klasszikus értelemben vett kamaradarab. Adott a két főhős, egy helyszín, a fókusz pedig a dialógusokon, illetve a címszereplők konfliktusán van. Itt minden a színészi játékon, a szituációk hitelességén, illetve a párbeszédeken múlik. Gondolhatnánk, hogy mivel ilyen kevés dologra kell figyelni, könnyű eldönteni, jó-e a film, vagy sem. Az író-rendező viszont nem egységes művet alkotott, a film rapszodikussága pedig egy idő után roppant fárasztóvá válik.

De haladjunk szépen sorjában. Adott az ünneplő Malcolm, illetve a gyötrődő Marie. Hamar megtudjuk, mi a probléma, ami veszekedéshez vezet. A nézeteltérést csendes beletörődés, békülés, majd újabb vita váltja, és ezt a ciklust látjuk száz percen keresztül.

Ez akár még működhetne is, de Levinson szövegei sokszor borzasztóan műviek. Egy veszekedés a valóságban nem így néz ki, a téma, a közeg csak egy része a látottaknak, de maga a szóbeli adok-kapok sokszor mesterkélt, színpadias, sőt nonszensz. A filmes szál egy új élt adhatna a cselekménynek, kár, hogy inkább a két szék közt a pad alá közhely ugrott be róla.

A Malcolm és Marie-nek a két főhős ellentmondásos kapcsolatáról kéne szólnia, s tény, hogy a frissen bemutatott fiktív filmnek nagy szerepe van ebben, az érem másik oldala mégsem ragyog olyan szépen. Teljesen feleslegesen rángatják elő a rassz­kérdést a „fehér kritikusnő” elitista hozzáállásával, melynek még lehetne is létjogosultsága, de jelen esetben semmi értelme a bőrszínt beleerőltetni a kifakadásba, mely velős fricska helyett inkább Levinsont állítja be tudálékosnak és sznobnak. Sokkal jobban működik az összkép, amikor a párra koncentrálunk, parázs egymásnak feszüléseik tartogatnak feszült pillanatokat. Más kérdés, hogy ezekből kifejezetten kevés akad, főleg azért, mert a legtöbb vitát körbelengi a már említett hiteltelenség. A két civódó súlyos dolgokat vág a másik fejéhez, verbális bokszmeccsük mégis céltalannak érződik. Nincs meg az érzelmi azonosulás, nem tudjuk magunkat beleképzelni a helyükbe, és nem azért, mert nem rendezők vagy modellek vagyunk, szimplán nehéz empatikusnak lenni velük. Két nárcisztikus ember óriási egójának harca elevenedik meg előttünk, ahol teljesen mindegy, kié az utolsó szó. Ebben a toxikus kapcsolatban abszolút megérdemli egymást a két fél.

A két főszereplő vitathatatlanul remek játékán túl nem lehet elmenni a hazai vonatkozás mellett sem, ugyanis Rév Marcell operatőri munkája az, ami emlékezetessé teszi a művet. Legyen szó belső terekről, közelikről vagy hosszú állóképekről, beállításai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Levinson felemás filmje nézesse magát.

Az író-rendező kifinomult, aktuális és sokatmondó kamaradrámát vizionált a Malcolm és Marie-be, de a kivitelezés jócskán elmaradt az ambíciótól. Hiába a lelkes és tehetséges stáb, ha nincs meg az érzelmi kapocs a szereplők és a néző közt, akkor nehéz ráhangolódni két alapvetően irritáló jellem hisztijére. Hiába kapunk néhány erősebb pillanatot, ezért a párért nem fogunk könnyeket hullajtani.