Aki meghajlítja képeivel a teret – Orosz István műveit láthatjuk Egerszegen

Paradoxonometria

Munkáiból Zalaegerszegen, a Keresztury VMK galériájában nyílt kiállítás a minap Paradoxonometria címmel. Orosz István a nemzet művésze, Kossuth-díjas érdemes művész, grafikái pedig olyan optikai csapdák és vizuális paradoxonok, amelyek létezhetetlen terekbe, kivitelezhetetlen építményekbe csalogatják a szemlélőt. Művein tótágast áll a perspektíva, a konvex felület konkávra vált, az agyunk lázasan kattog a verziók között.

– Milyen szándék szüli e zavarba ejtő térillúziókat? A formai játék öröme mellett motiválja-e, hogy a közönséget kizökkentse a sablonos gondolkodásból, s a látottak rugalmas értelmezésére és befogadására inspirálja? – tudakoljuk tőle a megnyitót követő tárlatvezetésen.

– Más szándékom sincs – feleli derűsen Orosz István, aki animációsfilm-rendezőként és szépíróként ugyancsak letette már névjegyét. – A világban elég sok csapda, becsapás vesz bennünket körül. Ha a munkáim révén az emberek szereznek egy kis gyakorlatot, jártasságot ezek meglátásában, talán a való világ átveréseit is könnyebben ismerik fel.

Plakátokkal kezdte

Orosz István az alkalmazott grafika, a plakát világából indult. A kiállítást kiegészítő vetítés be is mutat néhányat kettős jelentésű plakátjaiból, amelyek mást mutatnak távolról nézve, és mást közelről. Ezt a metódust autonóm grafikáin máig szívesen alkalmazza, példa erre a tárlatban az Escher Itáliában című lap, amely közelről egy olasz városka utcarészlete, bizonyos távolságból pedig M. C. Escher holland grafikus portréja, akit szintén nagy „térhajlítóként” jegyez a szakma.

De időzzünk még egy percre a plakátoknál, hiszen az ő munkája egyebek mellett a nemzetközi visszhangot kiváltó Tovarisi, konyec! című plakát, amely viszont nagyon is egyértelmű üzenetet hordoz. Az eredeti művön még a Tovarisi, adieu! (agyő) felirat szerepelt, amelyet egy barátja tanácsára változtatott konyecre, hiszen ha máshonnan nem, az orosz filmek végéről mindenkinek ismerős ez a kifejezés.

– A széles nyak és a tányérsapka így, távozóban, a rendszerváltás szimbólumává vált. Hol látott ilyen ikonikus tarkókat?

– Kecskeméti vagyok, annak idején ott állomásozott az egyik legnagyobb szovjet trupp. Az általános iskola, ahova jártam, „félbe volt vágva”, egyik oldalon mi tanultunk, a másikon a szovjet tisztek gyerekei. Nagyon helyes copfos orosz kislányokat láttunk, már ha felmásztunk a betonkerítés tetejére, hiszen hermetikusan elzártak bennünket tőlük, beszélgetni sem volt szabad. Az ikonikus tarkókat az apukák kínálták elém, amint jöttek a gyerekekért. Szemből nem is nagyon mertük nézegetni őket, de hátulról annál jobban megbámultuk.

A tárlaton Orosz István számos géniuszt megidéz, közülük is kiemelkedik minden grafikusok atyja, Albrecht Dürer, akinek egész sorozatot szentel. S minden lapon ott egy felpáncélozott rinocérosz. Hogy miért?

– Egyik különleges metszete előtt tisztelgek e módon, amely úgy készült, hogy valójában nem is látta az állatot, csak elképzelte – érkezik a magyarázat. – 1515-ben I. Mánuel portugál király ajándékba kapott egy indiai orrszarvút. A szenzációs fejlemény lázba hozta Európát, Dürer pedig, egy Lisszabonban dolgozó barátja részletes leírása alapján, megrajzolta a furcsa állatot. Olyan jól sikerült, hogy ezután az európai bestiariumokban [középkori állatkönyv] évszázadokon keresztül ez a kép lett az ábrázolás alapja, mivel újabb eleven rinocérosz nemigen tette tiszteletét a kontinensen.

Orosz István egy hengeres anamorfózist (ennek mibenlétéről majd később szólunk) szintén szentelt Dürer rinocé­roszának, immár egy elefánttal kiegészítve. A két állat több más munkáján is együtt bukkan fel. Ez sincs ok nélkül.

– Az említett portugál király valamiért úgy tudta, hogy az elefánt és a rinocérosz halálos ellenségek, s ádáz csatákat vívnak. Össze is eresztette őket egy arénában, de be kellett érnie némi toporzékolással és fújtatással, az öldöklés elmaradt. E küzdelem miatt lehetett páncél a féltett orrszarvún, amit az is igazolni látszik, hogy Dürer ábrázolásán az állat nyakszirtjénél szerepel egy csavart tüske, amelyet nem a természet ragasztott oda, hanem a páncélhoz tartozhatott. A becses állatot I. Mánuel az állatgyűjtő X. Leó pápának szánta ajándékba avval a nem titkolt reménnyel, hogy a pápa Portugáliának ítél meg területeket Spanyolország rovására. Az állatot hajóra tették Róma felé, azonban 1516 januárjában a hajó elsüllyedt Itália partjainál, pontosan ott, ahol 2012 januárjában a Costa Concordia üdülőhajó tragédiája is lezajlott.

Mint láthatjuk, Orosz Istvánnál messzire futnak a szálak, s minden részlet mögött ott búvik többfejezetnyi irodalom és történelem, rafinált utalásokba ágyazva. Könyvtár címet viselő két grafikáján, ha közel hajolunk, a polcokon ábrázolt kötetek gerincén el is olvashatjuk azon mesterek nevét, Piranesitől Rubik Ernőig, akik hatással voltak rá.

Más korszakba vezet el a Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja kereszteződésében című lap, amelyen a konvex és a konkáv alakzatok mellett az utcanevek is egymásba mosódnak. Fogódzót kínál a talányos cím megfejtéséhez a grafika születésének dátuma: 1992.

– Művein a formai játékosság az időt is beszippantja. Ezért fogalmazott úgy egy helyen, hogy az időbe is lehet emigrálni?

– Olyan korszakban nőttem fel, amikor az emigráció, a disszidálás gyakorta hallott kifejezés volt. Én történetesen itthon maradtam, ahogy mondani szokás, kalandvágyból. Számomra az időben való kalandozás jelentett egyfajta kilépést, emigrációt. Hiszen Piranesivel elröppenhettem az 1700-as évekbe, Sebastian Branttal [akinek az 1494-ben megjelent A bolondok hajója című könyvét illusztrálta] a 15. századba, vagy Dürerrel a 16.-ba.

A február 23-ig látogatható tárlaton megismerkedhetünk egy érdekes ábrázolási technikával, az anamorfózissal is. A kifejezés visszaváltozást jelent, hiszen olyan, a felismerhetetlenségig eltorzított képekről van szó, amelyek csak egy speciális nézőpontból vagy egy rájuk helyezett tükörhenger jóvoltából fedik fel titkukat.

– Beavatna bennünket ennek technikájába?

– Először azt a képet kell megrajzolni, amelyet majd a tükörhengeren látni szeretnék. Ezt torzítom el, terítem ki egy négyzethálós geometriai technika segítségével a síkba. Utóbbi kép már alig ismerhető fel, a ráhelyezett tükröződő hengeren azonban virtuálisan megjelenik az ábrázolás eredeti tárgya. A technika nem új keletű, a manierizmusban élte fénykorát. Jómagam Francois Niceron francia szerzetes 1646-ban kiadott könyvéből vettem magamhoz az alapokat, amelyeket aztán kezdtem módosítani. Készítettem már kettős jelentésű anamorfózist, amely nem is látszik annak. Az alapot adó kép is felismerhető, például egy tájkép, ám ha adott pontjára helyezem a hengert, akkor megjelenik a második, az elsőtől teljesen független értelmezés.

Ha még van kapacitásunk befogadni további vizuális varázslatokat, térjünk vissza a bevezetőben említett trükkös bábeli toronyhoz. Orosz István falakból és lépcsőkből alkotott egy labirintust, amelynek a csúcspontjához viszonylag egyszerűen feljuthat a tekintetünk, ha követjük a lépcsőket. De a grafikus beépített egy olyan, rejtőzködőbb útvonalat is, amely mindvégig horizontálisan halad, a végén mégis az égbe jutunk… Tessék nyugodtan próbálkozni!