Gondolatok a zalai származású Vajda Péter balladakötete olvastán

Vajda Péter, a szerző zalai, köztiszteletben álló pedagógus szülei és rokonságának tagjai köztünk élnek, plusz a kötet szerkesztője, Turbuly Lilla költő, író, kritikus és illusztrátora, Filó Veronika képzőművész is zalai indulású, s a Zrínyi-gimnázium is összekötő kapocs. (Filó Vera olykor komoran hatásos illusztrációit számos kortárs költő, például Karafiáth Orsolya köteteiből is ismerhetjük.)

Az első lapon elhelyezi magát a szerző, persze Nagy László nyomán máris versben bujdosva: „Születtem Zalában/ pont negyvennégy éve, apám az anyámmal/ tanított a szépre.... tanultam tanárnak/ de nem voltam bátor....” . Erről mindjárt szó esik.

A Patakpart őszintén szólva zavarba ejtő verses szövegek gyűjteménye, a maga nemében egyedülálló, lírai szempontból meglehetősen előzmény nélküli. Ez az érzet nemcsak azért kel az olvasóban, mert, igaz csak nagy vonalakban s távolról, de valamennyi ismerete van az alkotó jelenlegi foglalatosságáról. Az interneten található életrajz szerint „A különböző szakterületeken eltöltött évek alatt pedagógusi, valamint pénzügyi végzettséggel a birtokomban többször kerültem a munkám során olyan szituációkba, ahol közvetítőként álltam két szemben álló fél között. Ezekben a helyzetekben nagy szükség volt arra, hogy a két fél között valaki lefordítsa azt, amit valójában mondani szeretnének egymásnak, hogy közös álláspontra juthassanak, és hogy megoldják az adott problémás helyzetet”.

Nos, miután a magánélete is az emberek kapcsolati problémái iránt érzékenyítette, nem csoda, hogy balladákká állt össze az életanyag. A szövegek egy-egy bonyolult, megoldást nehezen találó élethelyzetet vázolnak. Olyannyira sejtelmesen, hogy többször is neki kell futni némelyiknek. Mégis megélten ismerős minden. Persze mankó is adatik: a szövegek tipográfiája egyszer azonosít és másszor elidegenít a tartalmaktól: aha, ezt akár én is mondhattam volna, amikor iszonyúan padlón voltam, amazt meg tán a pszichológus pamlagáról csente el alkotónk.

A pszichológiai érdeklődés és témaválasztás tehát adott, csak a belőlük párolt, a líra és az epika határán egyensúlyozó balladaforma jelenik meg új technikaként, tartalomhordozóként a kortárs magyar irodalom egén, miközben az sem teljesen biztos, hogy irodalom akar lenni. (Óvatosan kerülném az önterápia vizeire evezéssel való udvariatlan gyanúsítást, de ki nem zárható.)

A szerkesztő pszichoballadáknak nevezi a szövegeket, nem ok nélkül. „ A verses forma, a balladák sűrített világa segít, hogy jobban ráláthassunk a mindennapi nyűgök mögötti önmagunkra”, írja Turbuly Lilla a fülszövegben, amit a kötet hátlapján találunk, miközben tágra nyílt szemmel figyel mellette Filó Vera egyik madara.

A könyv halvány történeti ívet rajzol a párkapcsolati térképre: őseink asszonyai „türelemmel viselték... vártak, vártak és csak vártak, kihűlt hamut kotorásztak...”, s ha vigasztalójuk akadt, becsülték a Szomorgyűjtő dalnokot, aki huncutul tudta, „figyelni, épp mi bántja, / ahhoz is kell varázspálca”.

A két mágus című opusban Boccaccio Dekameron-beli vitamódszere köszön vissza afelől, mi teszi elviselhetően boldoggá az embert, s köztük a nőt. Ugyanarra jutnak, nincsen győztes ebben a versenyben.

A versek, balladához illően nem nélkülözik a drámaiságot, a tragédiát (Kékmadaras nő, A molnár és az asszony), jóllehet, kicsit minden lekerekedik, a stilisztika sterilebb, a szóhasználat átgondolt, a szókimondás taktikusan adagolt.

Nem menekülünk meg attól, hogy Arany János eszünkbe jusson, sőt, mintha Vajda Péter itt-ott hívogatná is olvasóját e párhuzamba: „fahasáb a vén kezeknek/ az való már, nem a szablya,/ fáradtságtól nedves bajsza,/ tépett, kurta, ősz szakálla,/ erő véste szűk barázda/ megmozdul, hangja monoton, /s meséje ott vibrál az arcokon...” (Az apa meséje). És a végén tényleg leteszi a lantot (A hóesés)!

A balladasor érzékelteti, a köznapi hősök, saját tétova életük szereplői ezredek óta tipikusan ismétlődő ügyekkel bajlódnak, csupán a ma embere erőlteti, hogy pozitívan csodálja önmagát. Vajda Péter tarsolyában elég sok van ebből a merítésből.