Mintha lefejezték volna Szentgyörgyvölgyet – Kitelepítések a második világháború után

E hadviselésnek egyik műveleti ágát jelentették a kitelepítések, amelyek hazánkban Zalát érintették a legerőteljesebben.

A deportálások 1950. június 23-án hajnalban kezdődtek. Az ország nyugati és déli határvidékéről – amely az akkori kommunista hatalom felfogása szerint műveleti területnek számított – ártatlanok tömegeit vitték a jellemzően a Hortobágyon kialakított munkatáborokba, ahol gyakran embertelen körülmények között dolgoztatták őket. A már feldolgozott levéltári adatok szerint csak ezen a napon közel két és félezer személyt telepítettek át az Alföldre. Erről tanúskodik Zöld Sándor belügyminiszter jelentése is, az 1948 és 1956 között a hatalmat birtokló Magyar Dolgozók Pártja július 26-i ülésére írt így: „a legveszélyesebb 2446 személyt – családjaikat is beleértve – az Államvédelmi Hatósággal karöltve áttelepítettük Hajdú-Bihar és Szolnok megye területére, mint kényszertartózkodási helyre”.

A június 23-i akció egyik leginkább érintett települése Szentgyörgyvölgy volt. A korszakot kutató dr. Saád József nyugalmazott egyetemi docens szerint a községből 41 személyt vittek el, ami önmagában nem nagy szám – voltak olyan települések Zalában, például Nagykanizsa vagy Lenti, ahonnan ennél is többen kényszerültek elhagyni lakóhelyüket –, ám a lakosságarányt tekintve már a lista élmezőnyébe tartozik a község.

– Ezt a települést gyakorlatilag lefejezték, hiszen éppen azokat a személyeket telepítették ki, akiknek köszönhetően a kor igen nehéz gazdasági körülményei ellenére is valamennyire virágzó tudott lenni a falu – mondta dr. Saád József lapunknak a községben tett legutóbbi látogatása alkalmával. – Mi úgy tudjuk, 41 személyt deportáltak, a helyiek, vagy a településen egykor élők elmondása szerint ez a szám valójában ennél is nagyobb volt. Van, aki azt mondta, nem 41 személyről, hanem 41 családról van szó. Mi, kutatók azonban csak azokat a személyeket tartjuk nyilván, akiknek már megtaláltuk az iratait. A kitelepítésről szóló dokumentumanyag feldolgozása ugyanis még nem teljes.

A hortobágyi munkatáborok felügyeletét ellátó személyeknek havi jelentéseket kellett tenniük, ezek a dokumentumok szinte hiánytalanul rendelkezésre állnak. A jelentések tartalmazzák többek között a munkatáborokban elhunytak vagy születettek adatait, de azokét a rendőrökét is, akik öngyilkosságot követtek el, mert ilyen esetek is történtek. Igen ám, de dr. Saád József szerint az Államvédelmi Hatóság kötelékében számtalan iskolázatlan, félig analfabéta személy is szolgált, így az általuk írt jelentések egy része hiányos, pontatlan, kevésbé értelmezhető, azokra nehéz támaszkodni. Sokkal biztosabb támpontot jelenthetnek a kitelepítési jegyzőkönyvek, amelyeknek elvileg minden megyei levéltárban meg kell lenniük. Utóbbiakban nemcsak név szerint szerepelnek a deportáltak, de a személyes adataikat is feltüntették bennük. A kitelepítési jegyzőkönyvek teljes körű feldolgozása azonban még nem fejeződött be, bár Zala megye e tekintetben jól áll, a nyugalmazott docens szerint ez elsősorban két levéltáros szakember, Erős Krisztina és Káli Csaba munkásságának érdeme.

Az 1950. június 23-án lezajlott deportálást 1953 tavaszáig újabb akciók követték, jellemzően a déli és nyugati határ mellékén, a vidéki városokban, illetve Budapesten. Hazánk közel félezer településéről 2400 körüli családot, körülbelül 8500 személyt deportáltak, ez a hiteles adatokon nyugvó szám. A nyugalmazott egyetemi docens szerint a déli és nyugati (osztrák és jugoszláv) határ menti megyék közül Zalából 1359, Vasból 1101, Baranyából 931, Csongrádból 769, Somogyból 648, Bács-Kiskunból 531, az akkor még Győr-Sopronnak nevezettből pedig 219 személyt telepítettek ki.

– Elsősorban azokat vitték el, akiket a rendszer megbízhatatlannak tartott – magyarázta dr. Saád József. – Kulákokat, iparosokat, volt csendőröket, akik közül a két világháború közötti időszakban sokan a falu módosabb családjaihoz nősültek be, s parasztemberekké váltak. De arra is volt példa, hogy minden ok nélkül fogtak el valakit, csak azért, mert kellett a munkaerő a hortobágyi gazdaságokba. Zala nemcsak a határsáv miatt szerepel az élen, bizonyára az olaj is közrejátszott benne. A kommunista rendszernek szüksége volt az itteni szénhidrogénvagyonra, ezért nem kockáztathatta meg, hogy nem megbízható személyek is éljenek itt.

A szentgyörgyvölgyi kitelepítések iránt a település polgármestere, Varga Zsuzsanna is érdeklődik. Ennek személyes oka is van, hiszen amikor annak idején – még a polgármesteri cím elnyerése előtt – vállalkozási céllal gyermekeivel közösen megvásárolták a már régóta üresen álló Vörösmarty u. 13. szám alatti lakóépületet, annak padlásán, illetve szekrényében több olyan tárgyat és dokumentumot is találtak, amely a régi tulajdonosoké volt.

– A ház utolsó lakója egy agg­legény buszsofőr volt, akinek az édesanyját Magai Gizellának hívták – mondta a polgármester. – A Magai család a XX. század első felében a falu második legmódosabb famíliájának számított. Gizella a harmincas évek elején ment hozzá a szintén módosnak mondható Hajba Elekhez, aki még azelőtt meghalt vakbélgyulladásban, hogy a fiuk megszületett volna.

Varga Zsuzsanna úgy tudja, a Vörösmarty úti portán ezt követően hárman éltek. Gizella, az anyósa, valamint a kis Elek, aki a kor szokásainak megfelelően az apja keresztnevét vitte tovább. Annak ellenére tovább gazdálkodtak, hogy férfi nem volt a háznál. Aztán jött 1950. június 23-a, s őket is kitelepítették. Amikor évek múltán hazatérhettek, visszakapták ugyan a házukat, de azt addigra teljesen kifosztották, „leromolták”.

– A falubeliektől azt hallottam róluk, hogy nagyon szép porcelánjaik voltak – folytatta a polgármester. – Ezekből semmi nem maradt meg, de a padláson szétszedve rátaláltunk a régi szövőszékükre, s a szekrényekből is előkerült néhány régi szőttes. Az egyikbe még egy felirat és egy évszám is bele volt hímezve: Őrizd emlékemet 1935 M.G.

A falubeliek szerint a Magai (vagy Hajba) család tagjai rendes emberek voltak. Emberségesen bántak a béreseikkel, általában jobb és táplálóbb ételt biztosítottak a számukra, mint amit saját maguk ettek. A polgármester ilyen s ehhez hasonló történeteket szeretne még gyűjteni, de nincs egyszerű dolga, mert az egykori kitelepítettek – akik közül tudomásunk szerint ma már senki sem él a faluban – szinte sosem beszéltek a velük történtekről Szentgyörgyvölgyön. Mintha az ő szégyenük lett volna, hogy annak idején meghurcolták őket. A jelenlegi falubeliek egy részének is érdekes a viszonyulása a történtekhez, amikor a kitelepítettek tiszteletére 2005-ben emelt emlékművet annak alkotója, Béres János szobrászművész tíz évvel később felújította, olyan hangok is felütötték a fejüket, hogy „nem elég, hogy megépítették, még fel is újítják!”. A témával foglalkozó nem történész szakemberek – társadalomtudósok, szociológusok – szerint a kitelepítéseknek talán egyik legnagyobb kártétele, hogy megmérgezte az érintett falvak lelkét. Akik elszenvedői voltak az eseményeknek, azokban örök tüske marad, akik tétlen szemtanúi voltak, azok gyanakvással követik a közösség életét, akik pedig maguk is tevékeny részt vállaltak a rendszer kiszolgálásában, azokat talán a lelkiismeret gyötri. Emberöltőknek kell eltelniük, mire a kitelepítések ügye – a XX. század számos más eseményéhez hasonlóan – nyugvópontra kerül.