Halálos iramban: Hobbs és Shaw – Filmkritika

A harmadik felvonás után visszahívták az eredeti szereplőket és új életet leheltek a történetbe. Úgy tűnt, hogy az egyik főszereplő, Paul Walker tragikus halála miatt lezárják a szériát, de a pénz nagy úr, így megszületett a nyolcadik rész, majd az első különálló mozi: a Hobbs és Shaw.

Hobbs (Dwayne Johnson) először az ötödik filmben tűnt fel keménykezű rendőrként, míg Shaw (Jason Statham) a hatodik kaland végén tette tiszteletét veszélyes bűnözőként. Kettejük kényszerű kollaborációjára épül David Leitch műve, amire voltak utalások a korábbi epizódokban.

A Halálos iramban sorozatot muszáj a helyén kezelni, még ha ez nem is egyszerű. Ezek az alkotások mindent feláldoznak a szórakoztatás oltárán, ám megkövetelik, hogy a néző egy másodpercre se vegye komolyan a látottakat. Fittyet hánynak a fizika törvényeire, hidegen hagyja őket a logika, cserébe önfeledt kikapcsolódásban részesítik az embert. A gond csak az, hogy a Vin Diesel vezette családcentrikus csapat túlságosan is hajlamos komolyan venni magát, ami gyakran röhejessé degradálja a végeredményt. Az első spin-off produkciónak így kifejezetten a javára válhatott, hogy ezúttal mellékalakokat tettek meg főszereplőnek.

A történet pofonegyszerű, hőseink egy pusztító vírus nyomában járnak, ami kiirthatja az emberiséget. A dolgot pikánssá teszi, hogy a fegyver egy hölgy testébe van befecskendezve. Hobbs és Shaw mellett azonban egy világuralmi terveket szövögető szervezet is le akar csapni a fertőzésre és annak gazdájára.

A cselekmény első fele a maga módján működik. Megismerjük a konfliktust, majd a „buddy movie” zsánerre jellemző módon összehozzák a címszereplőket, akik folyamatosan fúrják egymást és világvégehelyzetben is inkább azt bizonygatják, melyikük a jobb. A Hobbs és Shaw próbálkozik tisztességgel, sokkal több benne a humor, mint a franchise korábbi darabjaiban. Pikáns szócsaták, meglepő vendégszereplők dobják fel a cselekményt, ami kezdetben eléri célját, de Leitch pocsék arányérzékről tesz tanúbizonyságot. A 135 perces játékidő borzasztóan sok, a jelenetek többsége indokolatlanul el van nyújtva, itt pedig nem az akció­szekvenciákról van szó, hanem példának okáért egy teljesen véletlenszerű, poénosnak szánt eszmecseréről a repülőgépen. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy veszti el egyre inkább a varázsát a film. A civódások kínossá válnak, nem is beszélve a pocsékul megírt egysorosokról. A tűzharcok, üldözések, a komplett vizualitás olykor borzalmasan műanyagnak néz ki a 2019-es viszonylathoz képest, a fizika semmibevételéről pedig már felesleges beszélni, annyira a sorozat sajátossága. A széria szintén visszatérő gyengeségei, mint az egysíkú antagonista, vagy a túlhasznált családi idill nem tűntek el, holott bőven benne volt a potenciál, hogy ezeket a hibákat kiküszöböljék.

Természetesen a Hobbs és Shaw-nak is meglesz a maga közönsége, aki eddig szerette a Halálos iramban-filmeket, nagy valószínűséggel ezek után is remekül fog szórakozni. Bár próbálkozik kevésbé komolyan venni a látottakat, még így is sokkal inkább egy tesztoszteronszagú macsóság Leitch műve, mintsem magát helyén kezelő akciófilm. Noha Vin Diesel hiánya határozottan a javára vált, mégsem tudta kihasználni a lehetőséget, helyette egy elnyújtott, sokszor fárasztó nyári limonádé lett, ami túl sokat gondol magáról.