Lajos Mari nem csak a konyhaművészetben, de a szinkronizálásban is járatos

Hemző Károly fotográfus özvegyeként sokat tesz férje életművének ápolásáért, a minap Zalaegerszegen, a hangversenyteremben megrendezett emlékkiállítás megnyitóján is részt vett. Itt volt alkalmunk szót váltani vele.

– Mit főz a hét végén? – tudakoljuk.

– Semmit. Szerencsére a vejem kitűnő tűzmester, ő vezényli a családi grillpartit. A segédkezést Zsófi lányom vállalta, én pedig pihenni fogok, hiszen amúgy szinte állandóan főzök…

És így megy ez már évtizedek óta. Férjével közösen 35 szakácskönyvük jelent meg, a 4 milliót bőven meghaladó példányban. Mielőtt főzésre adta volna a fejét, tíz évig a Pannónia Filmstúdió szinkron­dramaturgja volt, sokak fülében csenghet ismerősen a film-­végi stáblistából a „magyar szöveg Lajos Mari…” fordulat. A filmezés előtt a külkereskedelemben dolgozott, illetve az ELTE olasz tanszékén tanított meghívott előadóként színháztörténetet. Diplomáját szintén az ELTE magyar–olasz szakán szerezte. Első, korán elveszített férje ugyancsak olasz volt, bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy a mediterrán konyha áll hozzá a legközelebb. De nem a többi rovására.

– Jól főző családból származom, mindig szerettem megújítani a recepteket, így aztán ismerős terepen mozogtam, amikor második férjemmel, a fotográfus Hemző Károllyal belevágtunk a szakácskönyvkészítésbe. A lehetőséget a véletlen sodorta elénk – idézi fel a kezdeteket. – 1982-ben történt, hogy Karcsit felkérte a Globus konzervgyár az új termékeket bemutató katalógus elkészítésére. Amit a dobozokban találtunk, azt nehéz lett volna szépen lefotózni, ezért kitaláltuk, majd megfőzöm én a sóletet, paradicsomos húsgombócot meg a többit. Mégiscsak gusztusosabb, ha szépen kitálalt étellel utalunk a konzervdoboz tartalmára. Vagy 150 kép készült, s közben rájöttünk, megy ez nekünk, össze tudnánk hozni egy saját szakácskönyvet is. Már akkor temérdek gyűjtött receptem volt.

Szép, vaskos kiadványt terveztek, ám a kiadó ódzkodott, hogy ez így nehézkes, s bizonyára eladni se lehet majd. Épp akkoriban nyílt meg a Vigadóban Hemző Károly „Ez a város” című kiállítása, ahol három teremben egyenlően elosztva összesen 99 fotót mutatott be. Innen jött az ötlet, hogy bontsák meg ők is a receptarzenált, készüljön inkább sorozat, s kötetenként 99 ételleírás mellé társuljon 33 egész oldalas fotó. Ez a szisztéma aztán védjegyükké vált.

– A könyvesboltok akkor még nem kínáltak színes fotókkal illusztrált szakácskönyveket, nem volt ennek divatja. Egyik kritikus úgy is fogalmazott, hogy Hemző gödörből dobbantott… De a fogadtatás minket igazolt, a kiadványaink áttörést hoztak a műfajban. Magunk se gondoltuk, hogy 35 kötetig meg se állunk.

A kiadványok mellett számos ismert magazin, folyóirat gasztronómiai rovatát vitték, s Lajos Mari ötleteire máig van kereslet. A magyarázat egyszerű…

– A receptjeimmel nem a séfeket céloztam meg, hanem a háziasszonytársaimat, akiknek mindenhez kell érteniük, a levestől kezdve a sülteken, egytálételeken át a befőzésig – halljuk a legfőbb okot.

A fine dining előretöréséről azt mondja: idővel el fog múlni ez is…

– A magyar embernek nem tetszik, ha egy nagy tányér közepén kap két raviolit három pötty mártással. A magyar emberek szeretnek jót enni és jóllakni. S mindezt úgy, hogy ne kelljen az egész hétvégét a konyhában eltölteni. Ezért, ha például egy magazin kér tőlem receptet, biztos, hogy nem munka- és időigényes göngyölt húst vagy töltött liba­sültet ajánlok, mert erre ma legfeljebb ünnepkor van idő. Arra is ügyelek, hogy az alapanyagok egyszerűek legyenek, nem szeretem a földi halandó számára beszerezhetetlen hozzávalókat előíró szakácskönyveket. Még ha hozzá is jutna valahogy, akkor sem tudja, miként kell jól feldolgozni.

Azt sajnos nem kérdeztük meg, hogy vajon hagymás babot szokott-e főzni, pedig nyomós ok lett volna rá. A Piedone sorozat ugyanis beletartozott abba a 300 filmbe, aminek magyar szövegét neki köszönhetjük. 1973 és ’83 között dolgozott szinkrondramaturgként, ez volt a honi szinkron hőskora.

– A magyar változat nem egyszer sokkal jobb volt az eredeti szövegnél, elég megemlíteni a Woody Allen-filmeket. Komoly és szép hivatás volt ez, nyelvi lektorok gondoskodtak az igényességről, nem mehetett adásba magyartalan, nyelvtanilag helytelen szöveg – idézi fel. – A jó szinkronhoz nem elég az idegen nyelv ismerete, járatosnak kell lenni az adott nép kultúrájában is, no és pazarul tudni magyarul. A szájmozgásra szintén ügyeltünk, fontos a ritmus­érzék. Amikor írtam a magyar szövegeket, hangosan eljátszottam minden jelenetet. Erre azért volt szükség, mert egészen más tempóban és hanglejtéssel beszél az, aki örvendezik, aki tragédiával szembesül vagy éppen kioktat valakit…

Ebben az időszakban rangos könyvkiadóknak, folyóiratoknak, valamint a Színháztörténeti Intézetnek is dolgozott, műfordítóként. Sőt, Zalaegerszeghez is fűzi néhány szál. A Hevesi Sándor Színház több olasz darabot az ő fordításában mutatott be. Különösen emlékezetes számára Fabio Storelli A szent strici című komédiája, aminek magyarországi bemutatója 1983-ban volt.