Kezdetekről, koncertekről a Kállai Kvartett-tel

Zalaegerszegi hangversenyük után beszélgettem a primáriussal, Kállai Ernővel.

Játszottak volna még egy ráadást, ugye, ha abba nem hagyjuk a tapsot?

- Igen, nem is egyet – mosolyog a négy fiú.

Mennyi időbe telt, míg pódiumképes lett a kvartettjük?

- Mikor elkezdtünk együtt játszani, két hónap múlva koncertünk volt a Zeneakadémia Solti termében, ami nagy motiváció volt a felkészülésre. Nehéz műsort választottunk, Bartók vonósnégyest, az elsőt, és Haydn vonósnégyest. Rögtön Bartókkal kezdeni az ismerkedést, nem szokványos, olyan darab, amit pár évig játszani kell. Külön-külön sok kamarazenét játszottunk már előtte, így ez nem volt probléma.

Van-e maguk mögött szólókarrier?

- Igen. Mindenki csinál valami mást is a vonósnégyesen kívül, én például játszom sokat, mint szólista is, az Operaház koncertmestere vagyok, és még a kvartett.

Hogy fér bele ez mind az életébe?

- Nehezen, de meg tudom oldani. Ennek örülök, hiszen így többfajta zenei területből tudom kivenni a részemet. A második hegedűs, Szajkó Géza és a csellista, Balázs István is tagja az Operaház zenekarának. A brácsás, Dráfi Kálmán is több helyen játszik.

Mi a fantázia a kamarazenében?

- Hát az – például egy kvartettnél – ahogy négy ember beszélget. Ez fantasztikus dolog! Annyi lehetőség van abban, hogy hogy szólaltatunk meg egy darabot, ez tényleg kimeríthetetlen és soha véget nem érő tanulás, próbafolyamat. Mindig egy picit más, a hangulattól függ. Olyan, mint amikor valakik leülnek beszélgetni, sosem lehet tudni, hova vezet, milyen fonalakat viszünk tovább.

Négyen ülnek a színpadon, ki az, aki meghallgatja távolabbról, hogy ez most jó vagy sem?

- Egy zenésznek meg kell tanulnia azt is, hogy hallja magát kívülről. Természetesen mi is sok fantasztikus zenészhez jártunk, mint például Devics Jánoshoz, Takács Nagy Gáborhoz. Ők sokat segítettek abban is, mit kell csinálni, hogy működjön a kvartett, hiszen nekik hatalmas tapasztalatuk volt, van benne.

A világon nagyon sok jó vonóskvartett van. Mennyire könnyű betörni?

- Biztosan nem könnyű. Külföldön még nem játszottunk sokat. Volt egy olasz verseny, amin díjat kaptunk – ez a megalakulás után fél évvel történt – ez nagy dolog volt számunkra, ott visszahívtak. Milánóban játszottunk többször is. Mint szólista már sokkal több koncertet játszottam külföldön. New Yorkban tanultam, ott diplomáztam, 6 évig éltem ott.

Nem habozott hazajönni?

- Honvágyam volt. Nem döntöttem el, mennyi időre jövök haza. Úgy voltam vele, hogy szeretnék itthon is lenni egy kicsit, itthon is játszani, mert nekem fontos, hogy az itthoni közönség se felejtsen el, vagy ismerjen meg.

Négyük közül ki zenei dinasztia sarja, maga például az?

- Igen, szerencsésnek mondhatom magam. Édesapám és nagypapám is zenész. Nagypapám Kállai Kis Ernő Kossuth-díjas klarinétművész, édesapám ifjabb Kállai Kis Ernő a zenekarvezető, ő a prímás, egy zenekarban játszanak. Dráfi Kálmán édesapja Dráfi Kálmán zongoraművész, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémia professzora. A másik két zenésztársam szülei is zenészek, szerencsések vagyunk, hogy már kiskorunkban megtapasztalhattuk, mi az a hangszer, a zenetanulás, a gyakorlás.

Ha gyermeke lesz, lehet-e zenész?

- Ha tehetséges lesz, akkor mindenféleképpen. A zene csodálatos. Aki szereti a zenét, és a zene a mindene, az nem is tudja elképzelni az életét zene nélkül.

Nagyszerű, ahogy négy ember beszélget a hangszereivel a színpadon. De négy embernek összestimmelni nem egyszerű dolog.

- Valóban nem. Ritka, amikor úgy találkozik össze négy ember, vagy úgy tud együtt dolgozni, hogy mind zeneileg, mind emberileg megértik egymást. Egy vonósnégyesnél ez már fontos, hiszen sok időt kell együtt tölteni. Hallottunk olyan vonósnégyesekről is, akik utálták egymást és mégis jók voltak, de nem biztos, hogy olyan jó érzés úgy játszani. Az sem jó, ha mindenki teljesen ugyanolyan, mert akkor meg elvesznek az egyéniségek. Az se jó, ha nagyon mások vagyunk, mert akkor nem értjük meg egymás zenéjét, ha valaki valamit mond a próbán, akkor annak biztos a szöges ellentétét akarja a másik, ebből lehetnek konfliktusok. Mindig vannak ötletek, ezeket kipróbáljuk, és így születik meg a végső előadás.

A maga tehetsége mennyi idős korában látszott?

- Korán elkezdtem érdeklődni a hangszer iránt, két-három évesen már pici játékhegedűvel játszottam. Komolyan 7 éves koromban kezdtem el tanulni, de úgy hiszem, amikor igazán elindultam a fejlődésben, 12 éves voltam. Akkor kerültem a Liszt Ferenc Akadémia különleges tehetségek képzőjébe, és akkortól nagyon gyorsan haladtam, mind a technikai, mind a repertoár tanulással.

A New York-i Juilliard Schoolban tanult. Könnyű volt bejutnia?

- Nem. Előtte már kimentem kurzusra, két nyarat töltöttem New Yorkban. Ösztöndíjat kaptam, és Itzhak Perlman volt a tanárom, aki addig is a legnagyobb példaképem volt.

Rajta tartja a szemét még magán?

- Igen, tartjuk a kapcsolatot, szerencsés vagyok, hogy a tanítványa lehettem.

A pályáján volt-e olyan pillanat, amikor azt mondta, állj, ezt nem csinálom tovább?

- Ha volt is, akkor az amolyan pár percnyi, ideig-óráig tartó gondolat lehetett, de komolyan nem. Vannak nehézségek, ez nem könnyű pálya, rengeteget kell dolgozni érte. Szerencse kell hozzá, hogy minden úgy alakuljon, ahogy eltervezzük, de persze sose úgy fog. Ez a vonósnégyes is ilyen, nem egy eltervezett dolog volt, mégis kialakult. Az Operaház is egy gyors ötlet volt. Pont volt meghallgatás és bekerültem. A jó dolgok gyorsan történnek.

A hangszereik különlegesek?

- Igen, jó hangszereink vannak, nekem egy alapítványi, nálam van már öt éve, egy Carlo Antonio Testore, az 1700-as évekből való hegedű. A többieké is szépen szóló, jó hangszer. Boldogság a zene, szerencsés vagyok, hogy így megtaláltam, és örülök annak, hogy sok területén megpróbálhatom magam.