A devizahitel korunk ''Mohácsa ''

Nemrég bemutattuk lapunkban dr. Boros Imre zalai közgazdász, korábbi bankvezető, politikus és miniszter új könyvét, az Árulkodó háttérképek pénzügyekről című párbeszédgyűjteményt, amelyben egyebek közt a devizahitelekkel, a privatizációval, az exportvezéreltséggel, az eladósodással és a pénz szerepével kapcsolatban fejti ki véleményét a szakember. Ezúttal interjút kértünk Boros Imrétől; égető gazdaságpolitikai problémákról, adósmentésről, a keleti nyitásról, a bérek emelésének lehetőségéről és az új uniós ciklusban lehívható pénzek ről is beszélgettünk.– Könyvében korunk Mohácsának nevezi a devizahitelezés problémáját. Célravezetőnek, illetve elegendőnek tartja a kormányzati mentőakciókat? Milyen megoldást támogatna?

- Az a baj, hogy az események után futunk. A devizahitelezés azért alakult ki, mert az akkori jegybank iszonyúan megdrágította a forintot. Azon a teherszinten a forinthitel nem térült volna meg sem a vállalatoknál, sem a háztartásoknál. Viszont még Medgyessyék rájöttek arra, hogy miután leépítették a Széchenyi Terv lakástámogatási rendszerét, nagyon fog hiányozni a gazdaságnak az évi 35-50 ezer meg nem épülő lakás. Ekkor kezdődött el a devizahitelezés. Elképesztő erővel nyomták a reklámokat, az ügyfelek nagy része pedig elhitte, hogy ez egy fantasztikus lehetőség, hiszen alacsony a kamat, és néha még az árfolyam is nekik kedvez. Aztán megfordult a folyamat. A hitelintézeti törvényben volt egy kitétel, amely szerint a hitelezőnek joga van a kihelyezett hitel értékállóságának védelmében kamaton kívüli egyéb feltételeket alkalmazni, így ebbe az egyéb kategóriába sorolták az árfolyamváltozást is.

- Az adósok egy része a szerződések érvénytelenítésében bízik. Járható ez az út?

- Ez nem jó megoldás, mert akkor helyre kell állítani a szerződés előtti állapotot, azaz vissza kell fizetni a hitelt. De mennyit? Erre nem tudnak a bankok válaszolni. Elsősorban azt kell megnézni, hogy melyek azok a szerződéses feltételek, amelyek nem szükségesek a szerződés egészének működéséhez. Ilyen a vételi és eladási árfolyam váltogatásának, tehát az árfolyamrésnek a kérdése, amiben most a Kúria határozatot hozott. Már bocsánat, de ha forintot kap és forintban fizet az ügyfél, mit is váltogat át a bank? E tétel eltörlése ugyan százmilliárdos fájdalmat okoz a bankrendszernek, az adósnak viszont csak kismértékben segít. A nagyobb tétel a kamat. Amikor a svájci frank kamata csökkent, nálunk akkor is felfelé mozgatták. Nagyjából az történt, hogy a nem fizető adósok által nem fizetett tételeket visszaterhelték a fizetőkre, különösebb magyarázat nélkül. Azonban van egy korábbi alkotmánybírósági határozat, amely kapaszkodót jelenthet a kormánynak: ha a szerződésekben az egyik fél számára alapvető kedvezőtlen változás történik, bele lehet törvénnyel nyúlni a szerződésbe. Várhatóan ez történik hamarosan.

Dr. Boros Imre közgazdász

- De ki viselje egy ilyen beavatkozás terheit?

- A bankok nyilván arra számítanak, hogy majd az állam a zsebébe nyúl. Én azt mondom, ne tegye, mivel azt a pénzt már kisöpörték innét a bankok a kamatfelárakkal. Ugyanakkor még nagyon sok likvid pénzt tartanak a nemzeti bankban, ezért nem kellene őket megvadítani, mert a forintot szétrúghatnák. Olyan a helyzet, mint amikor a tűzszerész egy ismeretlen bombát szerel szét: jobb, ha óvatos ilyenkor.

- Ön számít arra, hogy az új kormányzati ciklusban megnyugtató megoldás születik devizahitel-ügyben?

- A ciklusban mindenképp. Ehhez a háttér is jól alakul: az adósságkezelő központ forintban hajtja végre a kibocsátásokat, a Nemzeti Bankból kitessékelték a Magyarországon telephellyel nem rendelkező bankok rövid betéteit, így a költségvetést ezek is forintban finanszírozzák, a lakosság pedig veszi az államkötvényt. Így jó esély van arra, hogy a 40 százalék körüli devizafinanszírozás 30 százalékra csökken; ekkor kívülről már kevésbé sebezhető a forint. Ami a devizahiteleseket illeti, el kell jutni odáig, hogy a bank ügyfélszintű kimutatást készít a felvett és a visszafizetett hitel arányáról. Ha valaki többet fizetett vissza, mint amennyit forintban felvett, meg kell vizsgálni, hogy ez a többlet a forint kamatszintjéhez hogyan viszonyul. Amennyiben a két összeg fedi egymást, a hitel ki van fizetve. Továbbá elképzelhetőnek tartok egy olyan megoldást, hogy mindenki bekerüljön az árfolyamgátba, a gyűjtőszámlán halmozódó pénzt viszont lenyelik a bankok. Szintén érdemes megfontolni a családi és egyéni csőd intézményének bevezetését; ez ugyan nem kellemes eljárás az érintett adósnak sem, de legalább nem dúlja szét teljesen az életét egy hitel- vagy közüzemi díjtartozás.

- Váltsunk témát: könyvében utal rá, hogy hibának tartja az exportvezérelt gazdaságpolitikát. Miért?

- Pontosabban nem gondolom azt, hogy túlzottan ujjongani kellene érte. A privatizáció során az exportvezéreltség úgy érvényesült, hogy a magyar gazdaság zászlóshajóit majdnem ingyen megkapták nyugati cégek, a bevétel viszont hamar elszállt az államadósság kamatai miatt. Az volt a recept, hogy vagy alacsony bérű magyar munkaerőt foglalkoztattak a cégek, miközben dőlt kifelé a profit, vagy becsukták a boltot és megjelentek saját termékekkel a magyar piacon. Az exportvezérelt gazdaságpolitika akkor jó, ha az exportszektorban realizálható jövedelmek egy jelentős hányada idehaza marad. Ha a tulajdonos külföldi, a jövedelmek maradásának egyetlen komoly lehetősége a jobb bér. Például, ha Győrben 600 euróért végzik azt a munkát, amit Ingolstadtban 3500-ért, akkor legalább meg kellene felezni a két összeg közötti távolságot. A magasabb bér ugyanis fogyasztói keresletként jelenne meg, több áfa folyna be az államkasszába, így több pénz jutna a közszférára is. Remélem, a mostanában megkötött stratégiai megállapodások jórészt azon alapulnak, hogy a magyar állam által biztosított telephelyért, kedvező szabályozásért, beruházási támogatásért és nyugodt környezetért cserébe a cégek pár év alatt felfelé húzzák a béreket. Persze az is fontos, hogy ne csak a nagy multiktól várjuk az exportot. Az élelmiszeripar például fejlődő stratégiai ágazat, és még mindig jól állunk az adottságok, azaz a szakemberek és területek vonatkozásában. A keleti nyitás szintén arról szól, hogy olyan profilokba hatoljunk be ismét, ahol a magyar cégek érvényesülni tudnak. Ilyen lehet a környezetvédelem, a vízgazdálkodás vagy az élelmiszeripar. Ehhez mindenekelőtt közeledés szükséges, egyebek közt a kultúrdiplomácia területén is. Nyilván nem az a cél, hogy a nyugati kapcsolatokat leépítsük, inkább az arányokat kellene átrendezni kissé, és Keleten gyorsabb növekedést produkálni.

- Hamarosan új uniós költségvetési időszak kezdődik, amitől sokan munkahelyteremtő beruházásokat várnak. Mennyiben lesz más a 2014-2020-as ciklus?

- Az EU alapvetően azt a programrendszert fogadja el, amit az ország előterjeszt. Az előző uniós ciklusban a kohéziós alapok felhasználásával rengeteg presztízsberuházás épült, amelyek talán jól mutatnak, de a kohézió , az összetartás nem erről szól. A tervek szerint most az uniós forrásoknak körülbelül 60 százaléka gazdaságfejlesztésre megy, és ebben még nincs benne a vidékfejlesztésre szánt keret. Így nagyon komoly gazdasági növekedési többletet lehetne kihozni, különösen akkor, ha ügyesen társítják az olcsó nemzeti banki növekedési hitelt és az uniós forrásokat, amelyekből tőkepótlást kaphatnának a kisvállalkozások. A pályázati rendszert pedig egyszerűsíteni kell, nincs szükség a rengeteg közreműködőre. Amikor az előcsatlakozási alapokkal foglalkoztam, minden pénzt le tudtunk hívni mindössze 40 emberrel, pedig akkor Brüsszelben zajlott az ügyintézés. Az még az EU pénze volt, a mostani forrás viszont magyar kormányzati pénz: az uniós kasszán keresztül visszakapunk valamennyit abból a Magyarországon termelődő jövedelemből, amelyet a külföldi cégek kivisznek, így ezek a tételek az adott uniós tagállamok költségvetéseiben csapódnak le. Ez tehát egyáltalán nem segély: arról van szó, hogy két költségvetési csatornán keresztül jut forrásokhoz az állam.