Meddig élhet az ember? - Önjavító rendszerünk úgy működik, mint egy belső GPS

– Találóbb ez minden tudományos körülírásnál – szögezte le. – Hiszen ahogy idősödünk, olyanná válunk, mint a nemes aszalt gyümölcs. Kívül ugyan megráncosodhatunk, de bévül annál zamatosabbak leszünk. Az idősödés folyamatát – kevésbé költőien megfogalmazva – az esélyek és a kockázatok kölcsönösségében ragadta meg. Kényes arány adja az egyensúlyt, ha gellert kap az optimális folyamat, a kockázatok kerülnek túlsúlyba. Működik azonban bennünk egy önjavító, hibafelismerő rendszer, ami szembeszáll a ránk ható ártalmakkal. Felismeri, megjelöli a kóros területet, s mozgósítja a szervezetet. Milliószámra zajlik bennünk ilyen reparálási akció, anélkül, hogy tudnánk róla.
– Úgy működik, mint egy belső GPS. Felderíti, hol van a baj, s elindítja a hibaelhárítást – fejtegette. – Küldi a sejtelemeket, s ha megszüntetni nem tudja a rendellenességet, egy burokkal lehatárolja azt környezetétől. Valahogy úgy, mint a csernobili szarkofág. Önjavító programunk egyénre szabott, mindenkiben más, ám sajna az idő múltával romlik, hanyatlik az ébersége. Nincs két egyforma idősödés. A korral amúgy is felerősödnek eredeti jellegzetességeink, így egyre inkább különbözünk egymástól. De honnan ez a hihetetlen változatosság? Az oka az emberi fajra jellemző DNS kettős spiráljában rejlik, ennek köszönhető a genetikai kódok végtelen sok variációja – tudtuk meg. Az egyszerűbb élőlényeknél a DNS körkörös, amiből nincs kibúvás, ugyanúgy ismétlődik minden, akárcsak Tóthéknál a dobozolás – élt egy szellemes párhuzammal.

– A fű az csak fű, legyen bármennyi fajtája is... Az ember azonban, egyedüliként az élővilágban, énvezérelt, tudatos, akaratlagos, és rendelkezik az élethosszig tartó tanulás lehetőségével. – Ajándékutazásban van részünk e földi űrbárkán, s ránk van bízva, miként sáfárkodunk az értékeinkkel – utalt a helyes életmód, életfelfogás fontosságára, az abban rejlő lehetőségekre. Hogy e tekintetben volnának kiaknázható tartalékaink, bizonyítja, hogy Magyarországon egy ma születő fiú várható élettartama 65-66 év, egy lányé 76-77. Ugyanez az adat az unióban 77-78, illetve 82- 84 év, míg Japánban 82-83 év, nemtől függetlenül. A ránk nézve nem túl kedvező adatok ellenére nálunk is, mint szerte a világban, egyre tovább élnek az emberek. A demográfiai robbanás, a túlnépesedés mellé az élettartam hosszabbodásában megnyilvánuló demográfiai forradalom társul, tehát egyre több ember él egyre tovább. E tény a nemzedéki viszonyokat is érinti, s merőben új szabályozást, társadalmi viszonyulást igényelne. Hiszen rengeteget változtak az idős emberekhez kapcsolódó sémák is.
Milyennek látjuk ma az öregeket? Annak a korszaknak vége, amikor rájuk gondolva az a kép jelent meg, hogy a fekete csizmás és kalapos öregember a bajuszát pödörgetve üldögél a fekete kendős mamával a ház előtti kispadon. Ma már nem csak ilyennek látja a többi generáció az időseket, s az idősek többsége sem így gondol magára. A sémák, a jellegzetességek sokkal színesebbé váltak. Mindez hatással kellene hogy legyen a generációk közötti viszony, viselkedés, magatartás javulására, ehelyett azonban inkább az idős emberek „leminősítése”, idősellenes hangulat van terjedőben.
– A hosszabbodó élettartam felveti a fenntartható egészség kérdését is – fűzte tovább a gondolatmenetet. – Sokszor halljuk: nem akarok én olyan sokáig élni... Aztán, amikor arra kerül a sor, a legtöbben mégis tíz körömmel kapaszkodnak... Arra a kérdésre, hogy az élet tulajdonképpen tulajdonképpen miért akar olyan makacsul létezni, szaporodni, a tudomány még adós a válasszal. Csak spirituális magyarázat létezik. Persze, nem mindegy, hogyan, milyen minőségben élünk hosszan. Magatehetetlenül, kiszolgáltatottan, vagy aktívan, viszonylagos egészségben. És nem csak a kóros elváltozások mérgezhetik az idősek mindennapjait. A valakihez, valamihez, valahová tartozás körükben is életszükséglet, annak hiánya pedig gyorsítja a leépülést. Léteznek moszatok, s más parányi lények, amelyek akár több ezer évig is élnek.

De meddig élhet az ember? – A közvélekedés szerint a Kaukázusban élnek legtovább az emberek, ám, mint kiderült, ezt a hitet csak Sztálin ültette el az emberek fejében. Legendák keringtek 140–160 éves grúzokról, ám ellenőrizni nem lehetett az állításokat az ország zártsága miatt. Amikor a politikai változásoknak köszönhetően a gerontológusok már eljuthattak a Kaukázusba, kiderült, hogy nem az ottani népesség a csúcstartó. A mérés alapja amúgy egy számítás, 1 millió lakosra vetítik a 100 évesnél idősebbek számát. Az így megszülető eredmény szerint ma a leghosszabb életű emberek a Kordillerák, a Pamír hegység, a Kaukázus, valamint Japán lakói. Van azonban egy terület, ami mindezeket felülmúlja, mégpedig Szardínia szigete, s ott is Nuoro tartománya. S hogy miért?
– Viszonylag zárt közösség – érkezett a válasz. – Lassúbb a civilizáció, a technika ártalmainak beszivárgása, kevés a bevándorló, továbbá a klíma és a táplálkozás is speciális. Más az élettempó, az egymás felé fordulás minősége, könnyedebbek, oldottabbak az ott élők. Nem emészti el őket a sok lenyelt, elfojtott konfliktus, az önmagukkal és másokkal szembeni elégedetlenség. S mindezen túl persze esküsznek az általuk termelt, antioxidánsokban dús vörösborra...    

Iván László gerontológus, pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Professor Emeritusa, az orvostudományok kandidátusa. 25 évig a SOTE Neurológiai és Pszichiátriai Klinikáján, 1982-től Gerontológiai Központjában, 2003-tól a Kútvölgyi Klinikán tevékenykedett. Alapítója és vezetője a Batthyány Strattmann László Idősek Akadémiájának. Számos könyv, tanulmány szerzője, s gyermekkorától ír verseket is.