Ryan űrhajós megmenekülése

Tisztában vagyok vele, hogy a hozzáállásom maradi és vaskalapos. Mint azoké, akik száz évvel ezelőtt sopánkodtak, hogy jó-jó, vannak a mozinak előnyei, de azért a színház az igazi művészet. Ettől függetlenül 3D-tagadó vagyok, míg csak nem látok egy olyan filmet, ahol a térhatás értelmet nyer, több lesz puszta látványorgiánál, szemkápráztatásnál, vizuális (be)etetésnél. A mexikói rendező, Alfonso Cuarón (2004-ben ő rendezte például a Harry Potter harmadik részét, két évre rá pedig Az ember gyermekét, amiért két Oscar-jelölést kapott) Gravitációja majdnem ilyen lett.

A sztori nem bonyolult. Az oroszok elszúrnak valamit, felrobbant műholdjuk maradványai pedig ágyúgolyók módjára kerülgetik a Földet, letarolva sorban az űrjárműveket. Ebbe a katasztrófába keveredik bele az újonc mérnök-űrhajós, dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és az öreg rutinróka pilóta, Matt Kowalsky (George Clooney).

A film legfőbb értéke a borzasztó feszültség. Túl vagyok már a kamaszos lelkesedés időszakán, de azon kaptam magam a nézőtéren, hogy mozdul a kezem Stone űrhajóséval együtt, amikor éppen tehetetlenül sodródna el a semmibe, és utolsó esélyként a Szojuz űrhajó valamelyik kiálló részét igyekszik elkapni. Ezúttal egyszer sem jött elő belőlem a rutinos mozilátogató: persze, veszélyben van a hős, de biztosan nem hal meg, hiszen azzal vége lenne a filmnek. A semmi, a magány, a halálfélelem, a kétségbeesés tapintható a Gravitációban.

Amivel kapcsolatban egyébként nem értem, miért sci-fiként fut. Ebben a filmben nincs semmi kitalált, még meg nem valósult, jövőbe mutató. Sőt, fontos értékének tartom, hogy az űrutazást a hétköznapi élet szintjére „emeli". Mert a világűrben nem az a kérdés, hogy Leila hercegnőnek van-e kedve csókolózni, vagy hogy az Alien nyála marja-e a Predator páncélját. A környezet emberi szempontból idegen, és a tét minden percben az életben maradás: alapesetben csak az oxigénpalack tartalmára kell figyelni ehhez, de ez most nem alapeset.

A film üzenete nem bonyolult. Az élet egyszeri, megismételhetetlen, legnagyobb ellensége maga az ember. Az élet bölcsője, sőt, feltétele pedig a Föld, nélküle legfeljebb röpke űrsétákra vagyunk képesek.

És a 3D-élmény? Semmi különös. A bolygónk a világ-űrből valóban gyönyörű, a film izgalmai viszont képesek a díszletről az előadásra terelni a figyelmet. A Gravitáció sem az a film még, amely után ki kell jelenteni: ez két dimenzióban nem lett volna ugyanaz.