Halál a vásznon (kommentár)

Érdekes a dilemma: nyilvánvalóan nem kezelhet közömbösen vagy elutasítóan a kultúrpolitika egy olyan alkotást, amely a közelmúlt egyik legmegrázóbb bűncselekmény-sorozatának feldolgozására vállalkozik, és amely végül nemzetközi szakmai sikert ér el, öregbítve a magyar filmművészet hírnevét. Az viszont kétségtelen, hogy a Csak a szél című versenydarab témája – a 2008–2009-es romagyilkosságok – és dokumentarista ábrázolásmódja nem a legjobb országreklám, még akkor sem, ha maga a rendező nyomatékosítja: fiktív a vászonra vitt történet. E kényes helyzetben furcsán is alakult az állam és a produkció „viszonya”: a szaktárca előbb anyagiakkal támogatta a filmet, majd a felzárkóztatásért felelős államtitkárt delegálta a berlini szemlére, hogy ott a bemutató előtt népszerűsítse Magyarország romastratégiáját. Tehát ha már terítékre került a téma, a kormány feltétlenül meg akarta mutatni Európának, miként törekszik a társadalmi feszültségek enyhítésére. Még műmagyarázó (!) szórólap is jutott a közönségnek, hogy mindenki nyugtázhassa, a film nem a valóság. Jóllehet a valóság sem sokkal különb.