„Minden európai városban volt kinél aludni, annyian menekültek el innen”

Szinte látni, ahogy nő a fű a takaros portán. Verőfényes tavaszi szombat délután. Születésnap. Nyolcvan esztendő. Meglepetésvendégek.

András Sándor költő, író, irodalomkritikus, egyetemi tanár és felesége, Kukorelly Edit vendégei vagyunk. A férfi 1956 után távozott Magyarországról, s csak a rendszerváltás után tért haza.

– Nem volt ok tovább, hogy távol éljek – mondja, miközben alaposan szemügyre veszi ajándékait, beleolvas a magyar történelmi térképeket bemutató kötetbe, s beállítja a karóráját. Pontosan tudni akarja, mikor kell majd kivenni a hűtőből a pezsgőt. A saját arcképével ékes tortát lendületes szeletekre vágja, s elnézően mosolyog a maroknyi, de annál lelkesebben feszengő csapatunk láttán.

András Sándor az ajándékát tanulmányozza, mögötte felesége, Edit. Fotó: Arany Gábor

Körbenézünk mi is. A portát mondhatni fillérekért vette ahhoz képest, hogy a zsúptető ötször annyiba került, mint az alatta megbújó házikó. A szomszédai közül jópáran tudják, Oxfordot, Londont, Los Angelest, Münchent is otthonának tudhatta. Végzős szegedi egyetemistaként „küldte-űzte” el őt a hazája. Amíg tehette, tanult, majd tanított, folyóiratot szerkesztett. Német irodalomból doktorált Kaliforniában, magyar irodalmat tanított a Berkeley-n, Washingtonban. Vagy sonkát csomagolt Londonban éjszakai műszakban, ha nem volt más munka. De ismerhette a nagy öreg emigránsokat, Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt, Czigány Lórántot, Határ Győzőt, Sárközi Mátyást.

Valójában a szülei után ment Amerikába, hiszen ők a forradalom alatt, tulajdonképpen épp a fiuk miatt disszidáltak, hogy megtalálják őt Bécsben. (Diákdelegáció tagjaként próbált külföldi segítséget szerezni.) Amerika a hatvanas években a hippikorszak lázában égett, ők azt mondták, hitték, ez a forradalom, „én meg azt, hogy az más”, nyilatkozta egy interjúban a Parnasszus folyóirat 2013-as téli számában, amelyet neki és a munkásságának szenteltek.

Újra itthon van évtizede, innen, a Balaton feletti faluból indul újra meg újra a nagyvilágba. Pedig a nagyját bejárta már. De még érdekli mondjuk a Távol-Kelet.

Ahogy a napi politika is. Egyhamar kifut a beszélgetés a napi ügyekhez. A német megszállás készülő emlékművéhez, onnan egy szökellés és a trianoni traumánál tartunk. Aztán meg visszarepülünk a második világháború végére, a sikertelen kiugrási kísérlethez, sőt, a reformkorig szalad a szellemi emlékezet.

– Minden elvnek megvan az ad hoc érvrendszere, s ez sajnos most is így van. Olykor jó oldallal, olykor rosszal – mondja, teszi hozzá, nem az emlékezéssel van baj, hanem az emlékezéspolitikával.

– Nekünk például a budai iskolában soha nem tanították, hogy 1920-ban románok jártak Budapesten. Nem tudtam. Nem oktattak alapvető dolgokat. Később tudtam meg, hogy az 1860-as évektől téma volt az ország feldarabolása. Trianon sem a kék égből menykőcsapás volt. Mennyi vita volt akörül, hogy lehet-e federalizálni, új típusú szövetséggé alakítani az osztrák-magyar monarchiát. Hol tartanánk... Erről Musil írt a Tulajdonságok nélküli emberben, hogy milyen társaság volt, s nem volt senki, aki vezessen. Egyetlen egy szabadságharcot és forradalmat sem nyertünk meg, csupán 1920-ban, amikor Pestről mégis kiküldtük a román hadsereget – érezhető ugye a tág horizont, ami elénk tárul, ha a napi rutinba nem süppedő emberrel van mód beszélgetni?

Az ember zavarában a tortaszeletbe menekül, főleg, ha a feleség hozzáteszi, láthatóan senki nem tanul a saját hibájából, sőt, egy nemzet sem.

– Engem mindig zavart Trianon, hiszen a legjobb polgári városainkat veszítettük el – András Sándor szerint valahogy harcolni kellett volna gazdasági megroppantás ellen. Szerintem ma is rejtély, miért épp Magyarországot tagolták szét.

Közben szelesre fordul, nemcsak a téma miatt. A kerti szaletliből betelepszünk a házbeli süppedős bőrfotelekbe. A csevej a mai londoni magyarság és az ’56-os magyarság felé kanyarodik.

– Nincs egységes magyarság sehol Nyugaton. Bennünket, akiket az írás érdekelt, éltetett az a társaság, amit ott találtunk.

– Különös élethelyzet lehet: az ember magyarul ír, de nem élhet magyar nyelvterületen. Miközben kint él a magyar irodalom krémje is...

– Ómagyart is ismertem, igazi melós volt, egy pub-ban találkoztam vele. Ő ’45 után ment ki, senkivel nem beszélt rajtam kívül magyarul.

Vendéglátónk a távollétet 150 évre tervezte, mondja viccesen. Dolgozott a BBC-nél, kapcsolatot tartott a Szabad Európával. 1963-ban Németország után mégis Amerika felé vitte az útja. Haza? Hogyan, ha nem írhatna itthon? Ott azonban létrehozhatta az Arkánumot. (A lapról a szomszédos hasábon.) Mindenhol volt ismerős Európában. Annyian menekültek, mindenhova jutott belőlük, volt kinél aludni. Ez kulturális hálózatként működött.

– Amíg nem kerül ugyanannyiba a kenyér itt, mint a Lajtán túl bárhol, addig nincs rendben az ország, addig nem lesz elég pénzük az embereknek. Ráadásul teljesen demoralizált a társadalom. Ebben benne van az elmúlt 64 év – vet közbe irodalmon kívüli szempontot. Folyton visszakanyarodunk. – Mostanában eszembe jut, lehet, hogy megint menni kéne?

Öncenzúra nélkül?

Arany Horváth Zsuzsa

Egy irodalmi lap a szabadság kis és nagy köreiben. Amiben a korszak legprogresszívebb esszéi, filozófiai tanulmányai, a kortárs világirodalom olykor polgárpukkasztó, de mindenképp modern szépírásai, versei láttak napvilágot – magyar nyelven. Olyanok is, amelyek azóta sem kaptak nyilvánosságot a mi nyelvünkön. (József Attila Szabad ötletek jegyzékét ők közölték először!)

András Sándor harmadmagával hozta létre 1981-ben az Arkánum című folyóiratot Washingtonban. A lap 15 év alatt 12 számot jelentetett meg összesen, a hatása, jelentősége még ma sincs feltárva teljes mélységében. Vállaltan politizált, mert szerkesztői úgy vélték, az az irodalom nem teljesíti feladatát, amely nem politizál. (E téren markánsan megkülönböztették magukat a párizsi Magyar Műhelytől, amely az avantgarde vállalása mellett tartózkodott a politikai reflexióktól)

A nagyvilág progresszív írói teljesítményei mellett az Arkánum tudatosan kereste az indulásakor még a vasfüggöny mögött élő honfitársaik írásait. A közzététel nem volt zökkenőmentes, noha arra ügyeltek, hogy a szerzőket ne hozzák kellemetlen helyzetbe. Hamar rá kellett jönniük, a hazai asztalfiókok azért sem tartalmaznak titkolt, ütős kéziratokat, mert az öncenzúra diadalmasan működik például az útlevél reményében. A recenziók terepét választották hát, így többek közt a legnagyobb itthoniak mellett a zalai Péntek Imre Lemondóká-járól is szóltak.

A rendszerváltás után felszínre kerültek az írók közt addig lappangó különbségek, az Arkánum a változást óvatosan, majd csalódottan kezelte.

Milyen hamar bezárul egy ki sem nyílt kör...