Tömegszállás után internet

– Lassan tíz éve, hogy egyszál magadban, egyhuzamban teljesítetted az Országos Kéktúrát. Mostanság nem tervezel valami hasonló nagy dobást?

– Jövőre lesz tíz éve a 2004-es nagy túrának, a közelgő évforduló miatt egyre többször eszembe jut a dolog, és szeretném is lejárni megint. De sajnos már nincs annyi időm, mint akkoriban, hiszen az ember idősödik, sokasodnak a tennivalói. Az a túra pedig – mely egyébként magába foglalta ahegyvidéki és az alföldi Kéktúra-kört is – nyolcvan napig tartott. Ha nem is jövőre, de egyszer még nekidurálom magam.

– És milyen időket él ma a természetjáró mozgalom? Például nem tudom, mi van annak a hátterében, hogy az MTK focistáinak mezén nemrég megjelent az Országos Kéktúra felirat. Talán azt jelzi, hogy valami történik.

– A két sportág közötti kapcsolatot Garancsi István személye jelenti. Gondolom, az ő szerepvállalása a futballban közismert, emellett elnöke a természetjárók országos szervezetének is. Őnépszerűsíti ezen a módon a Kéktúrát, és talán a klub színe miatt éppen az MTK-nál. Egyébként a mozgalom egyáltalán nincs rossz állapotban, sokan túráznak, és színvonalas rendezvény is van elegendő. Változások viszont vannak ahhoz képest, amikor én természetjáró lettem. Annak idején a résztvevők általában már az adott túra előtti este a helyszínen voltak, és a tömegszállásokon remek közösségi élményeket lehetett szerezni. Ma ugyanezt már a világhálón éljük meg, ott keringenek a nagy történetek, a tapasztalatok, a fotók.

Toplak József szerint az egyre szélesedő természetjáró társadalomban igény van a zalai programra

– Ha már a kezdeteket szóba hoztad: te hogyan lettél természetjáró?

– A dolog majdnem egyidős a Deák túrákkal. Söjtörön akkor jelent meg a természetjárás, amikor Klujber László a helyi iskolában tanítani kezdett. Ő szervezett diákcsapatot, amelybe én is bekerültem. Már az első évben, 1993-ban felvetődött, hogy meg kellene csinálni ezt a Deák túrát, és volt is egy – úgymond – nulladik alkalom, persze, sokkal kisebb léptékkel. Aztán 1994-ben, ha jól emlékszem, október 8-án, lezajlottak az első igazi Deák teljesítménytúrák. Akkor még csak két távot jelöltünk ki, a harmadik rendezéstől, 1996-tól viszont már az összes mai táv létezett: a 20, a 30, a 40, az 55 és a 70 kilométeres is.

– A hétköznapi ember számára már a 40 és az 55 is ijesztő, a 70 kilométer pedig egyenesen az extrém sport kategória...

– A 20 kilométeres táv átlagos, egészséges embernek nem okozhat gondot. Aztán, ahogy nő az út hossza, úgy nő a kihívás is, a 70 (melynek szintideje egyébként 17 óra) valóban nem sétagalopp, ott valóban a fizikai kihíváson, nem pedig a sétálós, barátkozós, beszélgetős együttléten van a hangsúly. De éppen azért vannak a különböző távok, hogy a sportemberek és a hétköznapi túrázók is megtalálják a megfelelő kihívást.

– Tudom, voltak mélypontok az évek alatt, amikor nem volt biztos, hogy lesz következő Deák túra is. A huszadik után lesz folytatás?

– Körülbelül az ezredfordulón maradtam a prog-ramszervezéssel egyedül, korábban Klujber Laci mellett Jordán Sanyi és Lendvai Katica is a csapathoz tartozott. Egy darabig, míg az idő nem szorított engem is olyan nagyon, nem volt probléma, de aztán valóban jöttek nehezebb esztendők. Az utóbbi néhány túrán tapasztalt sok biztatás és segítség azonban új lendületet adott. Nagy dolog ez a jubileum is, és erkölcsi elismerés, azaz, hogy a rendezvény bekerült a legjobb hazai programok mellé, az úgynevezett Cartographia-túrák sorába. Mi tudjuk, ha egy teljesítménytúrán van 100 résztvevő, azt már érdemes csinálni, mert igény van rá. Mi ezt a létszámot a legelejétől stabilan hozzuk, de sokszor voltunk 200 fő felett is. Titkon reménykedem benne, hogy a jubileumi évben esetleg sikerül megdönteni 230 fős rekordunkat. Most tehát sok a pozitívum, meg sem fordul a fejemben, hogy abba kéne hagyni.