Gyűlölve szeretni – 5 bajtárs filmkritika

Négy vietnami veterán visszatér az egykori háború helyszínére, hogy megkeressenek egy bőröndnyi aranyat, valamint hazaszállíttassák halott vezetőjük, maradványait. Az út azonban veszélyes és hőseinknek saját belső démonaikkal meg kell küzdeniük.

Lee úgy indít, ahogy a Csuklyásokat befejezte. Archív felvételek, tolakodóan az arcunkba tolt sokkfaktor és mindent átfogó világfájdalom arról, hogy az afroamerikaiaknak mennyire rossz. Kár kertelni, nehéz nézni és nem a megrázó jelenetek miatt. A habzó szájú hatásvadászat borzasztóan elcsépeltnek hat, arról nem is beszélve, hogy a direktor úgy használja szócsőként a mozgókép intézményét, mintha maga is gyapotszedő rabszolga, netán háborús veterán lett volna. Persze ott az érem másik oldala és az itt látott problémákról beszélni kell, de Lee képtelen józanul látni, ő a hangos kisebbség, aki mindenki felett ítéletet mond. Számos helyen visszaköszönnek a múltbéli sérelmek, de nem ússzuk meg aktuálpolitikai fricskák nélkül sem. A legjobb példa az ezekből fakadó ellentmondásra, amikor az egyik szereplő kijelenti, hogy Trump megválasztása csakis a fehérek hibája, mert egyetlen fekete sem szavazott rá. Lényegtelen, hogy ennek a bizonyos szereplőnek az apja is a jelenlegi amerikai elnököt támogatja, s a való életben is számos afroamerikairól tudni, akik Trumpra szavaztak. Vagy egy másik példa, az aranyon való osztozkodásnál. A terv szerint az ellopott javakat az elesett fekete katonák javára akarják fordítani hőseink, ehhez képest egyiküket leszámítva mindenki a saját jussára áhítozik. Érthető, hogy a kapzsiság káros hatásait akarja ábrázolni, de akkor ne tegyen úgy, mintha ez csak az önzetlenségről szólna. Ez a fajta kettősség és képmutatás körbelengi Az 5 bajtársat, s bár tönkre nem vágja, az élményt nagyban lerontja. Ugyanis amikor Lee nem Istent játszik, hanem rendezőként dolgozik, és a filmre koncentrál, abszolút rendben van az összkép. Noha az első háborús jelenet iszonyatosan kínosan néz ki, utána szerencsére képes érdekessé válni a cselekmény. A poszttraumás stresszel járó viszontagságok, a karakterek közti széthúzás-összetartás lélektana, illetve a komplett hajsza a kincs után felütés működik. Szenzációs többek közt az aknás jelenet, vagy a végső összecsapás, de szimplán a dzsungelben való bolyongás is tartogat remek pillanatokat. Ilyenkor is működik az üzenet, átjön Lee gondolkodásmódja, teljesen felesleges a pátoszos, sőt helyenként uszító szentbeszéd. A zárás szintén lehetett volna erőteljes, kár, hogy inkább giccsbe fordult át.

Az 5 bajtárs bosszantó alkotás több szempontból is. Egyszerre tesz jót neki a rendező stílusa, ugyanakkor minden hibáját is neki köszönheti. Szeretetről papol, miközben sokszor gyűlöletre buzdít, teszi mindezt drasztikusan és cseppet sem árnyalva. A karakterek, s az őket játszó színészek remekelnek, mégis ki kell emelnem Delroy Lindot, akinek minimum Oscar-jelölés jár ezért az alakításért. Kár, hogy Lee csak belőle hozta ki a maximumot, ugyanis ha nem akarná ilyen agresszíven lenyomni a torkunkon a mondandóját, most egy remekművel lennénk