Emlékül Böske néniéknek - Harctérre vonuláskor

A Zalai Hírlap írásainak hatása mindig nagy örömmel tölt el bennünket, de ezúttal, és nem először a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára történészét, a második világháború magyar katonai eseményeinek zalai vonatkozásait kutató Molnár Andrást is.

Ugyanis Kovács Mária Györgyi a Veszprém vármegyei Lovas településről kereste meg őt a 2022 áprilisában közölt cikkünk elolvasása után. Azt írta, családja egyik távolabbi tagját is érinti a magyar hadsereg 1940 szeptemberi kolozsvári bevonulása, azonban alig tudnak róla valamit, még a polgári nevét sem, csak a családban használatos becenevét, és devecseri illetőségét is csak valószínűsítették.

– Két fotóval indult a kutatás: egy 1940. szeptember 15-én Kolozsvárott készült katonai felvonulási képpel és egy 1942-es portréval, amely Bandit, mint zászlós rangjelzéssel rendelkező katonát ábrázolja – mondja Molnár András. – A fotók a családi albumokból kerültek elő, az első támpont a képek hátoldalán olvasható szöveg volt. A kolozsvári bevonuláson a főtéren Horthy Miklós előtt haladt el a díszmenet, erről több felvétel is készült – nálunk a levéltárban Teleki Béla főispán hagyatékából származó van –, amiből a felvonulóknak is jutott. A kutatás kezdetén még csak a keresztnevet tudtam, hiszen a keresett személy Bandiként írta alá a képeslapként is funkcionáló fotót. A hátlapi üzenetből kiderült, hogy Lovasra Stefanovszky Magdának adta fel Kolozsvárott, a képen pedig fekete X-szel megjelölte saját magát. A család András névre tippelt, de akkoriban inkább az elterjedtebb Endre nevet becézték így.  

A portrékép hátoldalán Böske néniéknek szól a szöveg, 1942 áprilisában harctérre indulása előtt készíttette, méghozzá Nagykanizsán, ekkor már zászlósként.

– Tehát egy Nagykanizsán bevonult zászlóst kerestünk – meséli a levéltáros történész, hozzátéve, az Endre névre keresett a levéltári adatbázisokban. A laikus számára szinte reménytelennek tűnik így a keresés, itt jön azonban a szerencse.

– Az Utóvédként a Donnál III. kötetünk segített, amelynek digitalizált változatában találtam egy 1917-ben Veszprémben született Nagy Endrét, aki a nagykanizsai zászlóalj kötelékében vonult a Donhoz. A kötetben olvasható Kiss István naplója, abban többször megtaláljuk a szakaszparancsnokként szolgáló Nagy Endre nevét. Elég sokszor emlegeti Kiss István, még a haláláról is megemlékezik.  

A további kutatások a ma már az interneten is elérhető személyi nyilvántartásokhoz, illetve a veszteséglistához vezettek. A Hadtörténelmi Levéltárban őrzött név szerinti veszteség kimutatásban a halála is azonosítható volt a 17/I-es zászlóalj tartalékos zászlósának, akinek Kokas Jolán volt az anyja. E név újabb támpontot jelentett: az 1917-ben Veszprémben született Nagy Endre (anyja neve Kakas Jolán) 1942. augusztus 8-án Alekszandrovka térségében elesett.  

A veszprémi anyakönyvi adatok alapján derült ki, hogy az a bizonyos Bözsi néni az édesanyja nővére volt, azaz Stefanovszky Jenőné Kakas Erzsébet, aki a Molnár Andráshoz forduló Kovács Mária Györgyi dédnagyanyja.

Nagy Endre a kosztyenki hídfőcsatában kapott halálos sebet. A kanizsai zászlóaljat ezután a veszteségek miatt feloszlatták, az életben maradtak szétosztották a többi alakulat között. A vele együtt szolgáló Kiss Kálmán például a zalaegerszegibe került, az ő fotóit is őrzi a levéltár.

– Nagy Endre utólag megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal kitüntetést, ami magas elismerésnek számít – mondja Molnár András.

Nagy Endre sírja nincs meg, azonban a Rudkinóban található II. központi katonai temető egyik emlékkövén szerepel a neve, hiszen felírtak mindenkit, akiről tudomással bírtak. Ráadásul Veszprémben a veszprémi hősi halottak előtt tisztelgő emlékművön is olvasható a neve, a veszteségi kartonját pedig a Hadtörténelmi Levéltár őrzi.

Nagy Endre persze nemcsak katona volt. Ezt onnan tudjuk, hogy az Új Magyarság 1942-ben közölt egy cikket „Ezüstkalászos gazdák a Donnál” címmel. Ebből derül ki, hogy a katonák a fronton a kiérkezést követően a nyári nyugalmas időszakban is aktívak maradtak polgári képzettségüknek megfelelően. Még gyakorlati feladatokat is vállaltak, próbálták az aktuális mezőgazdasági munkákat elvégezni.

 Nagy Endre idehaza a Dreher família birtokán dolgozott, szakképesítését a keszthelyi Gazdasági Akadémián szerezte, 1939-ben zárta tanulmányait. Erről is van fotó, a sárguláskor, azaz, a végzésről is küldött arcképet Bözsi néninek. A középiskolát ezt megelőzően Pesten végezte,  abban a kereskedelmi iskolában, ahol kilenc évvel korábban Radnóti Miklós. Az érettségije idejéből is maradt fenn kép, így a családi album kincsei lassan mind azonosíthatóvá váltak.

Mielőtt átadnánk a szót az azonosítást kérő rokonnak, álljon itt pár sor Kiss István László nagykanizsai tanár, tartalékos hadnagy (a 17/I. zászlóalj 1. puskásszázadának szakasz-, majd századparancsnoka) harctéri naplójának Nagy Endrére vonatkozó részleteiből:

„[1942. július] 14-én Kimegyek kocsin Dmitrijevka községbe, felkeresem a zászlóalj-parancsnokságot. Először találkozom a csapatommal hosszú idő óta. Nagy öröm, otthoni érzés. Jelentkezem Farkas alezredesnél. […] Megyek a századhoz, Csathó Egon, Nagy Endre, Szakonyi János fogad. Elmesélik a három ütközeti napok történetét. A században 11 halott, x sebesült van.” ...

”[1942. július] 27-28-án. „Békekiképzések” kezdete. […] igen érdekes eszme is meg fog valósulni. Kétféle tanfolyam nyílik, analfabéták és földművesek részére. Van egy tanítónk (Szakonyi János) és egy gazdászunk (Nagy Endre zászlós), akik a tanfolyamok vezetői lesznek. Ma szereztek az iskolából padokat, táblát.”

 „[1942.] Augusztus 8-án. Reggel fél 6-kor a zászlóalj riadót kapott.” „ [1942.] augusztus 10.  Több orosz katona magyar ruhában harcol ellenünk. Egy tiszt magyar zászlósi ruhában van (valószínűleg boldogult Nagy Endréében, akit a mocsárban tegnap levetkőztetve találtunk).”

A zalai levéltároshoz az azonosításért forduló Kovács Mária Györgyi lapunk érdeklődésére az alábbiakban foglalta össze a történetet, amikor arra kértük, mutassa be a családot és a nyomozás folyamatát.

 – Még 2019-ben kalandos úton elérkezett hozzám a hír, hogy eladó az anyai dédapám – Stefanovszky Jenő – lovasi háza, az utolsó tulajdonuk, melyet a második világháborút követő államosítások és kuláklisták meghurcoltatása után még megtartott a család.  Majd ellehetetlenült anyagi helyzetük miatt 1967-ben kénytelenek voltak eladni azt az akkor már hosszabb ideje bent lakó, a korábbi beszállásolásából maradt bérlőknek. Ekkor kezdtem el a család múltját feldolgozni.

Az első nagyobb állomás az volt, hogy nagyapám, Lovasi Jenő, a lovasi Forradalmi Bizottság elnöke tiszteletére megemlékezést szerveztünk, emléktáblát helyeztünk el a házon, életéről kis füzetet jelentettünk meg. A ház azonban nem Lovasi Jenőé volt, hanem a feleségéé, Stefanovszky Magdáé és annak édesapjáé, Jenőé. Stefanovszky Jenő az 1920-as években érkezett a fővárosból a Balatonhoz, ahol remek meglátásokkal és rengeteg munkával vagyonos szállodaigazgató majd borkereskedő lett belőle. Neve a környékben leginkább arról volt híres, hogy 1923-34 között a veszprémi Korona Szálló bérlője és üzemeltetője volt. Veszprém előtt azonban Balatonfüreden élt családjával és az Esterházy Szállót igazgatta.

Stefanovszy Jenő 1912-ben házasodott össze Balatonfüreden a szép és gazdasági kérdésekben igen ügyes környékbeli Kakas Erzsébettel, a tehetős devecseri kocsmáros egyik lányával. Ő az a Bözsi néni, akit a fényképek hátlapján a fiatalember többször megszólított Bandi, azaz Nagy Endre. Erzsike testvérét, Jolánt Nagy Zsigmond vette feleségül, és 3 fiúgyermekük közül az egyik Bandi.

Endre szülei korán elmentek, 1930-ban édesapját követően meghalt az édesanyja is, így a három kiskorú fiú Kakas Irén és férje Süttő Lajos, devecseri molnár gyámsága alá került.  

A fényképek tanúsága szerint a Nagy fiúk sokat vendégeskedtek Lovason.

A történet csak az elmúlt két évben kerekedett ki, főleg egy fényképalbumnak köszönhetően. Az album dr. Varjas Géza tulajdona. A Varjas család hajdanán nagygazdaként Lovason élt – a mai faluházban. A Veszprémből Lovasra költözött és borászattal foglalkozó Stefanovszky Jenő nagyobbik lányát, Irént hozzáadta a legidősebb Varjas fiúhoz. Így kerülhettek dr. Varjas Géza régi albumába a Nagy Endréről készített fényképek, hiszen az ő édesanyja éppúgy unokatestvére volt Bandinak, mint az én nagymamám.

Varjas Géza bácsival hosszan tanácskoztunk a képeken. Az egyik legcsinosabb fiatalemberről több kép is volt különböző időszakokból, akkor még nem tudtuk a nevét, csak hogy Bandi, sőt Bandy, de azt láttuk, hogy közeli rokon lehetett.

Két szálon indult a nyomozás, így találkoztam az igazi profival, Molnár Andrással.

Két fontos pontunk volt: az 1940 szeptemberi erdélyi, kolozsvári bevonulás képe, illetve az 1942 április végi frontra vonulás előtti arckép.

A másik szálon a családi emlékezetre hagyatkoztam: Bandi egy képen szerepel a Kakas-mamára emlékeztető idősebb nővel, egy másikon hármasban van – úgy véltük –  a testvéreivel. Az egyik ismerős volt, Nagy Pista bácsi, a devecseri rokon.  Ezen a szálon majd egy év után végül elérkeztem Nagy István fiához, Bandi unokaöccséhez és lányához. Nagy István fia, Attila hálás volt a kinyomozott történetért és a családi képekért: „Igen, apám mondta, hogy Bandi bácsi a fronton halt meg.”

Nagy Endre 1942 nyarán 25 évesen meghalt, a bátyja, Nagy István az 5. könnyű tüzérezred kötelékében szintén ott volt tartalékos zászlósként. 1943 február 3-án megsérült, de életben maradt, 1997-ben, 84 évesen halt meg Lovason.

Forrás: Zala Vármegyei levéltár