Útvesztés

Női kézilabda-válogatottunk legutóbb kereken tíz éve nyert világversenyen érmet – a 2012-es szerbiai Eb-n bronzot –, és e tíz ínséges esztendő a jelek szerint nem most ér véget. Ezt már az idei Európa-bajnokság rajtja előtt is így gondoltuk, de a horvátoktól vasárnap elszenvedett 21–18-as vereség tovább lohasztotta reményeinket. 

 Már az Eb-újonc svájciak elleni, pénteki nyitány is roppant zaklatott képet mutatott, hiszen csak az utolsó tíz percben sikerült 33–28-ra legyűrni az addig jobbára vezető ellenfelet, de ezt még ráfogtuk a nyitómeccsek szokásos félőrületére. A horvátokkal szembeni 0–5-ös kezdésre, az első félidőben összekapirgált mindössze hét gólocskára, az elképesztő mennyiségű és minőségű hibára viszont nincs észszerű magyarázat. 

Persze, ne feledjük, a mieink sérülésektől „ötödölve”, Bíró Blanka, Kovacsics Anikó, Zácsik Szandra és Háfra Noémi nélkül kénytelenek felállni, és kevés kézilabdás nemzet viselné el első számú kapusa, irányítója, valamint első két balátlövője kiesését; a magyar jó ideje nem tartozik közéjük. De amennyire érthetetlen, hogy játékosaink miként tudják az év egyik legfontosabb mérkőzésén ennyire látványosan alulmúlni saját – egyébként igenis meglévő – képességeiket, legalább ennyire felfoghatatlan, hogyan lehet ennyire szűk a hazai merítési lehetőség. 

A tyúkokat napszálltakor kell megszámolni, így mi sem vonunk végleges mérleget két nap után, hanem előre tekintve, szigorúan matematikai alapon megnézzük, miként érheti el csapatunk a kitűzött célt, a legjobb nyolc közé kerülést. Úgy, hogy a középdöntős csoportban minimum négy pontot gyűjt. Ehhez vagy az kell, hogy kedden a svájciak legalább négy, de inkább öt góllal legyőzzék és ezzel hármas körbeverésben kiejtsék a horvátokat, így ugyanis a mieink két pontot magukkal vinnének, és már csak kettőt kellene a mellé tenni. Vagy ma le kellene győznünk a norvégokat – ennek az esélyét ne is ragozzuk túl. Vagy csütörtöktől, a második csoportkörben a svéd, dán, szlovén hármasból alsó hangon két vetélytársat felül kellene múlni, és ugyancsak kettőt megelőzni.
Hogy melyik lenne a legkevésbé meredek, leginkább bejárható út? Arról már letértünk, amikor kikaptunk a horvátoktól.