Ki ássa ki a sírt?

A hozzátartozóktól aktív közreműködést várnának el – az elhunyt felöltöztetésétől kezdve a sírhely kiásásán, a ravatalozáson, a búcsúztatáson át egészen a koporsó leengedéséig és az elhantolásig. Ami az elhunyt hozzátartozó felöltöztetését illeti, annak magától értetődő dolognak kellene lennie, mint ahogy az is volt jó ideig és ahogy néhol ma is az. A többi erősen megkérdőjelezhető – munkabiztonsági és közegészségügyi szempontból egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy egy szakmáról van szó. A „temetésszolgáltatási munkatársaknak” 300 órás tanfolyamot kell elvégezniük, feltehetően nem véletlenül. Sírt ásni, koporsót emelgetni és cipelni, sírboltot megnyitni, közben kőtömböket mozgatni: ez nem a hozzátartozók dolga. Az azonban biztos, hogy a temetés nagy anyagi teher, nem véletlen, hogy egyre többen tartják maguknál elhunyt hozzátartozójuk hamvait. Vagy szórják a Balatonba, egy folyóba. Ami ugye újabb aggályokat vet fel. Szabályozásra tehát szükség van, ez egyértelmű. Legalább annyira, mint az, hogy a végtisztesség mindenkinek alanyi jogon jár(na).