Mici és Misi, a két tollas vadász

Pontosabban csak Fülöp Attilára, aki karját is védő kesztyűt húzva lép be Mici otthonába, az árnyas röpdébe. Nem macskánál vizitálunk ugyanis, a kedves megszólítás az ötéves héjalányt illeti, aki magas hangján fejezi ki tetszését. A tojó társa, a hároméves hím, Misi pedig a szomszédból figyel minket...

– Mindenféle állatot tartottam már gyerekkoromban, akkor kezdtem a solymászatot – meséli a 76 éves Fülöp Attila, aki a pacsai termelőszövetkezet agrármérnöke volt három évtizedig. – Kis róka, mókus fordult meg nálunk, szelíd szarka, varjú, szajkó is élt a kanizsai családi házunknál. Tudják ezt rólam mai napig, mert most is ide hozzák a környékről a sérült madarakat. Nyolcadikos lehettem, amikor az első sólyom hozzám került, azóta töretlen a vadászmadarak iránti rajongásom. Nagyon intelligensek, persze nem olyanok, mint a kutya. Ezeket nem lehet visszaparancsolni, a zsákmányt sem hozzák oda a gazdának – teszi hozzá.

Közben előkerülnek régi fotók, az egyiken réti sas ül Fülöp Attila karján, a hat kilónál nehezebb madár szárnyterpesze elérte a 220 centimétert. Betegen fogták be a Muránál, Fülöp Attilánál lábadozott, aztán betanította.

– Nagyon okos volt, szépen bejött kézre, fél évig élt velem, utána a veszprémi vadasparknak adtam, mert nekik nem volt ilyen, én meg akkor már dolgoztam, és nem tudtam volna elég időt tölteni vele – magyarázza, mert a madár mindennapi gondoskodást igényel. Utána még azért pár hónapig héját tartott, de az meg egy vadászatról nem tért vissza. Ez 1963 karácsonyakor történt, aztán majdnem harminc év kiesett. Horgászni, vadászni eljárt, és mindig vágyakozva nézte a tollas ragadozókat, de csak nyugdíjba vonulása után kezdett újra solymászatba, mert így hívják a ragadozó madaras vadászatot, bármilyen fajtával űzzék is.

Fülöp Attila karján az ötéves héja, Mici. Fotó: A szerző

– Héjával kezdtem, ez dzsungelmadár, rejtett életet él, rabiátus természetű, nehezebb idomítani, de ez való ide Zalába, ahol erdős, dombos, bozótos, nehezen belátható a terep. Októbertől indul a szezon, rendszeresen szervez a solymász egyesület vadászatokat az országban, de én már ritkán járok el, nagyon megerőltető – mondja.

Mielőtt azonban elindul a solymász, be kell idomítani a madarát. Ez a kézre szoktatással kezdődik, a több tízméteres röpzsinórra eresztett madarat mindig jutalomfalattal csábítják vissza. S mivel mindig üres beggyel indul a gyakorlat, az éhség jó tanítómester. Ha már kialakul a reflex, szinte bármikor visszahívható lesz a madár. Ez kitartással rövid idő alatt, pár héten belül megtanítható a madárnak. Az évezredes módszer jól működik, és még a vadon élőkre is igaz. Ennek illusztrálására említ példát Fülöp Attila, aki gyakran viszi Misit és Micit reptetni Andorháza közelébe. Egyik alkalommal már hazafelé indult, amikor egerész ölyvet látott meg a fán ülni, hát a megmaradt jutalomfalatokat kidobta neki. Ezt a következő napokban megismételte többször, és azóta, ha autójával arra jár, az ölyv felbukkan és követi, repül vele, várja az ennivalót. Négy éve kezdődött ez a kapcsolat...

A visszahívás megtanítása után a bevadászás következik. Eleinte műzsákmánnyal, később már igazival. A vadászatban két módszer ismert. Az alacsony röptű ragadozók – ölyvek, sasok, héják – a vadász kezéről indulnak, amikor felbukkan a hajtók, kutyák által felzavart zsákmány, fogoly, nyúl, fácán vagy akár őz, róka, mert a szirti sas képes ezeket is elfogni. A magasröptű ragadozót – a sólyomféléket –  feleresztik, majd amikor magasba emelkedik akár egy-két száz méterre is, felzavarják a zsákmányt, amire zuhanórepülésben csap rá a madár. A vadász pedig árkon-bokron, erdőn-bozóton át eredhet tollas társa nyomába, hogy rálelje mielőtt megtömi begyét a zsákmányból. Ebben régen csak a madár lábára szerelt csörgő hangja segítette, ma már rádiójeladót is visz magával a repülő vadász, ami megkönnyíti gazdája dolgát.

– Időben kell odaérni, mert nem túl szép látvány a széttépett nyúl vagy fácán, amit elveszünk tőle és helyette jutalomfalatot adunk neki. Ráadásul, ha jóllakik belőle a madarunk, mielőtt megtaláljuk, akkor felrepül valamelyik fára emészteni és már csak azután lehet visszahívni a jutalomfalattal, ha újra megéhezik –  magyarázza Fülöp Attila, aki novembertől februárig, a párzás kezdetéig hetente többször viszi röptetni a héjákat, hogy kondíciójuk is rendben legyen. Nem bízza mindig a véletlenre a vadászszerencsét. Kipróbált módszerrel dolgozik, mert a napi biztos betevő falatok – ez mindig élő vagy nyers hús –  mellé élő fácánokat vásárol. Több tíz méterről nyitható csapdából ereszti útjukra ezeket egyesével. Mici vagy Misi – amelyik épp a soros –  már indulhat is a nyomukba és legtöbbször száz-százötven méteren belül már utol is éri, nem hagyva esélyt a frissen kapott szabadságának örülő, fürgén menekülő fácánnak.

A solymászat több ezer éves múltra tekint vissza, jelentősége a lőfegyverek elterjedésével csökkent le. Aki erre adja a fejét, életformát választ, szinte minden napját ennek rendelheti alá. Az idevezető út összes lépését nem soroljuk fel, de számos engedélyen, vizsgán kell átjutni, mire egyáltalán szóba kerülhet a madár beszerzése, amire érdemes anyagilag is jól felkészülni. Azután pedig a tartási körülményeket, a megfelelő méretű röpdét, az ellátást bármikor vizsgálhatja a hatóság.

Egész embert igénylő szenvedély, s ahogy Fülöp Attila szomorúan állapítja meg, a fiatalokat kevéssé érdekli, nem látni az utánpótlást. Napjainkban a hazai solymász egyesület 135 tagot számlál, és nem sokkal többen foglalkoznak e különleges vadászattal, Zalában ketten hódolnak ennek a szenvedélynek, ami 2012-ben bekerült a hungarikumok közé.