Huszti Bernadett Turandot Valenciában, igazi művésznő az életben

– Meséljen a kezdetekről! Hogyan vált operaénekessé?

– Megszülettem és csak énekelni akartam. Más nagyon nem is jött szóba. Egész kiskoromtól kezdve, ha játszottam, mindig azt játszottam, hogy énekelek, aztán az évek során meg is kaptam azt a lökést, ami ebbe az irányba terelgetett tovább. Mikor általános iskolába jártam, sok kulturális szemle és verseny volt, amiken 10 éves koromtól kezdve mindig indultam és nyertem is. Aztán a Zrínyi Gimnáziumban találkoztam Perlaki Edit tanárnővel, aki sokat segített nekem. Ott is versenyeztem, ahol lehetett mindenhol énekeltem, de akkor is a hangom volt a mentsvár, ha bármi rosszul sikerült az életben. Elkezdtem énekelni a magam örömére és ettől minden máris szebb és jobb lett. Perlaki Edit mellett Nagy László tanárom is sokat segített nekem. Ő volt az, aki megmondta, hova kell mennem és ő vitt el Győrbe is meghallgatásra a zeneművészeti szakközépiskolába, ahova a gimnázium után mentem tanulni, hogy erősítsem a zenei alapjaimat. Ezután a Budapesti Zeneművészeti Főiskola magánének szakán énekművészként végeztem, majd a Zeneakadémia operaszakán szereztem operaénekes és énekművész-tanár diplomát. Nem úgy indult ez az egész, hogy operaénekes akartam lenni. Énekelni akartam mindenképpen, aztán, ahogy tanultam úgy tágult a világ körülöttem. A hangom egyre jobban nőtt, megismerkedtem a klasszikus és a komolyzenével, végül felfejlődtem az operáig.

– Főleg külföldön énekel.

– Miután végeztem az operaszakon, elmentem Spanyolországba a F. Vinas Nemzetközi Énekversenyre. Ott hallott egy francia impresszárió és ő alkalmazott engem. Szerepekre, koncertekre szerződöm, társulatnál nem vagyok állandó tag. Az utóbbi időben inkább Spanyolországban énekelek, de sokat dolgozom Olaszországban, Belgiumban és Hollandiában is, míg a fellépések között művész-tanárként Zürichben tanítok. Énekelni és tanítani is szeretek. Jövök-megyek a világban, de pihenni, tanulni csak itthon tudok. Igaz, nem tudok sokáig egyhelyben lenni, kell a változatosság, jó érzés útnak indulni, de nem tudnék nem hazajönni Zalaegerszegre.

– Mik az eddigi legkedvesebb szerepei?

– A Zeneakadémián az első vizsgára meg kellett tanulnom Verdi: Simon Boccanegra című operájából Amélia szerepét. Nem voltam oda érte, mégis az élet úgy hozta, hogy Valenciaban sokszor énekeltem, megszerettem. A legkedvesebb szerepem Verdi Álarcosbáljában Amélia volt, ezen kívül nagyon szerettem játszani a Trubadúrban Leonórát, az Otellóban Desdemonát, az Aidában pedig a címszerepet, míg az első komolyabb sikeremet Verdi Rekviem szoprán szólójával értem el Sevillaban. Puccinit is szeretek énekelni, játszottam például a Bohéméletben Mimit, de Pietro Mascagni Parasztbecsületében Santuzza szerepe is nagy élmény volt. Jelenleg a Turandotra készülök (Puccini), ami nehéz és súlyos szerep. Már énekelhettem volna régebben is, több felkérésem volt rá, de eddig nem mertem elvállalni, mert nagyon fiatal volt hozzá a hangom. Most februártól viszont fogom énekelni ezt a szerepet Valenciában koncerteken, ezen kívül megyek Savonába is magánkoncertre a tél végén. Az ilyen jellegű eseményeket is szeretem, mert közel van a közönség és láthatom a tekintetüket. Egy pillanat elég és érzem őket, ahogy ők is engem, ami csodálatos dolog. Ezen felül nemrég jött egy felkérés, hogy énekeljek Rómában az Operagálán, úgyhogy már azt is nagyon várom.

Huszti Bernadett járja az európai operaszínpadokat, de pihenni mindig hazatér Zalaegerszegre

– Mit az eddigi legnagyobb siker?

– Az, hogy felvettek a Zeneakadémia opera szakára. Az hatalmas siker volt minden szempontból. Utána is, amikor elbizonytalanodtam, mindig az jutott eszembe, ez sikerült nekem. Ott kemény szakma van, a legmagasabb szintű szakmai bizottság előtt kellett megfelelnem és igazán megdolgoztam azért, hogy sikerüljön.

– Van álomszerepe?

– Amit még nem énekeltem, de szeretnék az a Tosca, bár eléggé tartok tőle. Sokáig álmom volt az Aida is, de az megvalósult és jól is sikerült, ahogy a Don Carlos is. Általában úgy hozta az élet, hogy mindig olyan szerepeket kaptam, amiket szerettem. Nem kellett soha olyat énekelnem, amit nem igazán akartam. Semmire nem kellett következetesen nemet mondanom, azok a feladatok találtak meg, amik nekem valóak voltak.

– Mi jelent ma kihívást?

– A tanítás. Minden egyes növendékem komoly feladat, hiszen nagy felelősség, hogy jól tanítsak. Ha színpadon hibázok, az az én problémám, de ha valakit nem jól irányba terelgetek, az számára egy életen át gond lehet. Tanításnál egyáltalán nem ronthatok és ez nem könnyű feladat, pont ezért minden tanítványomon sokat szoktam gondolkozni, hogy tudjam, mi az, ami igazán jó nekik. De amellett, hogy ez kihívás, szeretem csinálni. Jó érzés átadni a tudásomat, ahogy a tanításban az is nagyszerű, hogy sokat tudok én is tanulni a növendékeimtől.

– Hogy látja, mitől lesz egy előadás több önmagánál?

– Mindannyian valahogy látjuk az adott darabot. Az, hogy jól éneklünk, és mindent jól akarunk csinálni, csak az alap. A karmesternek, rendezőnek, minden partnernek, aki benne van az adott előadásban, egyazon levegőt kell egyszerre szívnia és ugyanúgy. Mindenkinek egynek kell lenni, akkor lesz az az előadás igazán jó. Ha valami nagyon jól sikerül, az általában mindig a rendezőn és a karmesteren múlik, hiszen ők teremtenek egységet az egész előadásból

– Tervek a jövőre?

– Még nagyon sokat szeretnék énekelni koncerteken és darabokban is. Vannak dolgok, amikről úgy gondoltam, nem kell elénekelnem, de ahogy érek, érzem, hogy mégiscsak el kéne. Koncerteket is többet szeretnék, mostanában ezt szeretem jobban, ugyanakkor a tanítok is és ezt sem tervezem abbahagyni.