Tudod, hogy nincs bocsánat

„Kiépülő egyeduralma Rómában hamar ellenérzésekkel találkozott. Polgárháború bontakozott ki ellene, amit megnyert, s az így létrejött birodalom urává lett. Mélyreható reformokba kezdett, erőteljesen központosította a köztársaság kései éveiben szétzilálódott közigazgatási rendszert. Mindent sikerült megnyernie, csak polgártársait nem: Róma nem tolerálta őt."

Római császárról szólnak a fenti mondatok: Julius Caesarról, akit a köztársaság felszámolójaként jegyzett fel a történelem.

Látszólag őt választotta hőséül Szálinger Balázs, amikor megírta a Köztársaságot. A Zalából indult költő 35 éve ellenére már hét kötettel bír, a legutóbbiban olvasható a szóban forgó mű, amelyet a székelyudvarhelyi színház már tavaly bemutatott. Akkor Telihay Péter rendező azt mondta, a Köztársaság a politikához kötődik, de nem ez a lényege: magánéleti történetsorozatról szól, megmutatja, milyen mélyen nyúl bele a politika az emberek életébe.

Haldoklik a szabad szerelem és a szabad ember. Vékes Csaba, Kovács Olga, Szakály Aurél, Mihály Péter, Farkas Ignác és Ecsedi Erzsébet. Fotó: Pezzetta Umberto

A Hevesi Sándor Színház a hírneves színházi mestert, Babarczy Lászlót kérte fel a darab megrendezésére. A Kossuth-díjas alkotó Sztarenki Pál társrendezővel dolgozott. Kettejük elgondolása és a jelmezek (Cselényi Dóra) jelzései alapján lett a mű ókori, mai és időtlen. A még nem császár szenátor kalózok fogságba esik, kiszabadulásáig következetesen cinikus viselkedése mutatja, mire számíthat a birodalom, ha egyszer megkaparintja azt. Nem ismeri a bocsánatot. Vékes Csaba okos, hatásos felfogásában halk szavú, sima modorú, álnok alakot kapunk. Modern figura, értékhelyes, ha jelenkori megfelelőire gondolunk: meg se értjük okfejtésüket, már a csapdájukban vergődünk. Így jár a kalózvezér, Hariszteász, aki Farkas Ignác kitűnő alakításában őszinte realista: ők a túszokból élnek, az államuk egyszerű, átlátható, szimplán kommunisztikus. Különben is tudja: „minden államforma jó cél és idea alapján kezdi a működését, majd elfajul, és kikristályosodik a mocsokban."

Ezt teljesítené ki a fogoly szenátor és a saját lánya – általa vágyott – frigyével, de sajna, a kislány addigra már nem primőr árú. Sophia a szakácsnak adja magát. Kovács Olga indulatot, akaratot, tehetetlenséget sűrít jeleneteibe.

A koalíció tehát nem jön létre, a brutális mértékű váltságdíj megérkezik, a fogoly pedig teljes körű bosszút áll, keresztrefeszítve, saját kezűleg meggyilkolva végzi a kalózvezér háza népe. Brutusra még várni kell.

A szerző minden tudását belesűríti a Köztársaságba. Tudja persze, a közönséget mással is fogva kell tartani, a politika alatti magánélet dimenziói amúgy is a tollára valók. Érzelmek, szeretetek, gyűlöletek tárházát építi meg alagsorként a hatalmi mámor sejtetése alá. Hálás szerepekkel. A kalózok pénzügyese esze és tagbaszakadtsága ellentmondásával küzd (Urházy Gábor László), a császár barátja a paternalizmus és a szellemi társ dilemmájával (Bellus Attila), a kalózok az egymásrautaltság boldog, de veszélyes kommunájában (Kiss Ernő, Szakály Aurél, Mihály Péter).

A nők életfázisaik leltáraként vergődnek. A főnök – nem fiúnak született – vagánynak tűnő lánya mellett a befolyásos férj ijedt felesége (Lőrincz Nikolnak megható és halálos anyamonológ is jut), az öreg, de ifjúsága hevét felejteni nem képes Dadus (Ecsedi Erzsébet), s a férfiak gyönyörűen révedő közös kincse (Lupaneszku Vivien) a kaleidoszkóp négy tartóoszlopa. Erős figurák, jó alakítások. Ecsedi kiviláglik közülük, ahogy a férfiak közül Kiss Ernő, noha szövegteste elég vékony.

A két elem valahogy mégsem elegyedik: a hangsúlyok időről időre elveszelődnek, a fontos dialógusok a színpad börtönébe záródnak. Az ócska történelem megint hiába ismétli magát, a színházból távozva nem szorul ökölbe a kezünk.

A köztársaság sírásója

„Szálinger Balázs Suetonius római életrajzíró által lejegyzett történetet dolgoz fel, miszerint Kr.e. 75-ben a fiatal Caesar elhatározta, hogy retorikai tanulmányok folytatása céljából Rodoszra utazik, útközben azonban Pharmakusza szigetén kalózok fogságába esett.Caesart – később persze – ennél sokkal súlyosabb „kalandok" tették halhatatlan történelmi figurává, és – mint ránk maradt – a római köztársaság első számú sírásójává, de ez a sztori a kezdő politikust ragyogó fénybe állítja, szinte túlságosan is ragyogóba", írta Babarczy László rendező ajánlójában.