A táncos versenyszorongásai

A zsűri tagjai soha nem fogják megtudni, mennyit gyakoroltam fizikálisan és mentálisan is. Már alig bírok egy helyben maradni, ide-oda lépkedek, tördelem az ujjaimat, átgondolok mindent lépésről lépésre. Ha felmegyek a színpadra, onnantól nincs visszaút.

Az előttem levő versenyzőt szólítják. Visszaemlékszem a rengeteg edzésre, a kijavított hibákra. Hirtelen elhalkul a zene, a nézők tapsolnak, az ellenfelem lefut a backstage-be.

Én jövök.

Egy utolsó szoknyaigazítás, gyorsan belepillantok a tükörbe, aztán bemondják a nevem. „Ügyes leszel!” – hallom a hátam mögül. Hát legyen is így!

Szép lassan, finom mozdulatokkal besétálok a tánctérre. Taps. A reflektorfénytől szinte alig látok valamit. Érzem, hogy milyen gyorsan ver a szívem – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Felveszem a kezdő pozíciót, és a zene elindul.

Szaporán veszem a levegőt, pedig lassan mozgok. Az arcomon egy verejtékcsepp indul lefelé. Próbálom leplezni az izgatottságom. Egy ugrás, egy forgás, szorítom a hasam, megfeszülök, spiccelek – élek a színpadon. Élvezem, ahogy ez a csodás érzés átjárja minden porcikámat. Fel sem tűnik, de már vége az egésznek. Kihúzom magam, mosolygok és meghajolok.

Amint visszaérek az öltözőbe, a csapattársaim hatalmas tapssal fogadnak és megölelnek. Az edzőim is gratulálnak. Hihetetlenül boldog vagyok, úgy érzem, mindent beleadtam. Remélem, hogy a kemény munka most is kifizetődik.

Váradi Luca 10.E

Batthyány Lajos

Gimnázium

Nagykanizsa