Minden évben új csoda

Menteni a menthetőt, drasztikus lépésre szántam el magam július közepén. Át kellene oltani – gondoltam. Igen ám, de a nyár derekán, kánikulában? Mégis meg kellett kísérelni, veszítenivalóm nem volt. Az interneten ráleltem egy leírásra, amely útba igazított. Amolyan sebészi megoldáshoz folyamodtam, hasítékolással párosítottam az alanyt és a nemes hajtást. Utóbbi a kimúlni látszó barackfa kétrügyesre metszett ága, az előbbi pedig szilva magonc, amelyből annyi van, mint égen a csillag.

Türelmesen vártam, lesz-e eredménye a munkámnak. Hetekig semmi, aztán a minap (augusztus közepén) csodára leltem: megeredt az egyik oltás! Épp az, amelyik árnyékban van. Apró levelecskék jelzik az élet újraindulását az oltóvesszőn. De mi lesz vele, megerősödik annyira, hogy a telet is átvészeli és tavasszal újból kihajt?

Mint valami nagy kincset, védem, ápolom, babusgatom addig. Takarással valószínű túléli a fagyot, a zimankót.

A nyolc oltványból egyedül ez eredt meg. Nem túl jó arány, de ennek is örülök. És a maradék hétből is életre kelhet még valamelyik.

Ahogy mondani szoktuk: a remény hal meg utoljára! Jólesik hinni a csodában, hogy szorult helyzetből is van kiút. Az is egyfajta varázslat, ahogy a füge ezen a nyáron terem. A mediterránnak tartott növényt – köszönhetően a később kezdődő vegetációjának – elkerülte a tavaszi fagy. Annyi van belőle, hogy roskadoznak az ágak. A mosolygósnak nevezett almafáknak viszont „arcukra fagyott a mosoly”, csak mutatóba akad a termésükből.

De miért is jönne össze minden egyazon évben? Egyszer ez, máskor az, ami végül is az örökös remény forrása. Hogy lesz ez másként is, lesz csoda, varázslat, még ha mindez apróságnak is tűnik a világ nagy dolgaihoz képest…