Fehéroroszországi benyomások

Belarusz történelme a szlávokkal összekapcsolódva kezdődött el; a 9. században a Kijevi Fejedelemség része lett, majd a később litván fennhatóság alá kerül. A 16-18. században lengyel megszállás és uralom jellemezte, ami a függetlenségi harcok miatt a lakosság egyharmadának az elpusztulásával járt együtt.

A 19. században a Lengyel Fejedelemség felbomlott és más országok martaléka lett, így Belarusz sem maradhatott ki a felosztásból: a cári birodalom részévé vált. 1918-ra sikerült kikiáltani a Belarusz Népköztársaságot, innentől kezdve már Belarusznak nevezik. Végleges függetlenséget az ország csak 1991-ben kap a szovjetektől.

Az ország hivatalos magyar neve Belarusz Köztársaság. Nem szeretik a Fehéroroszország elnevezést, mert az összemossa őket az oroszokkal, és így sérti nemzeti büszkeségüket. Az ország nem igazi turistacélpont, annak ellenére, hogy látnivaló itt is akad. Négy helyszín a Világörökség részeként szerepel: Nyazsvics várkastélya, Mir vára, Belovezsszkaja Puscsa és Struve földmérő vonala. Az ország látnivalói közé tartoznak a nemzeti parkok is.

Aki tehát a viszonylagos elszigeteltség és kevés információ dacára e méltatlanul mellőzött országot választja úti céljának, ugyanúgy részesülhet természeti szépségekben, történelmi emlékekben, mint csodálatos templomok látványában és az épített környezet változatosan szép megoldásaiban értve ez alatt a szocreál tömegstruktúrák igényes megoldásait.

Elöljáróban néhány érdekesség:

Belaruszban kevesen beszélnek idegen nyelven, s nemigen készültek fel a nyugati látogatókra a múzeumokban nincsenek angol nyelvű feliratok, angolul szinte senki, németül kevesen beszélnek tapasztalatom szerint. Szerencsére a nyelvtudás hiányát kedvességgel és segítőkészséggel pótolják, így mégiscsak jól el lehet boldogulni Oroszul mindenütt értenek.

Az utcák, terek nem lettek átnevezve 1990 után: olyan utcanevekkel találkozhatunk, mint Pobejde (győzelem), Proletárszkaja, Lenin, Kirov. A pénzváltók ugyanazzal az árfolyammal dolgoznak, függetlenül attól, hogy szállodában vagy utcán történik a váltás. Az utakon meglepően sok nyugati, főként német és japán kocsi közlekedik, és szinte új állapotúak.

Mindenhol sok egyenruhást lehet látni; akadt olyan is, aki még a kitüntetéseit is kitűzte. A katonák különösen feltűnőek hatalmas méretű, ívesen felfelé kunkorodó tányérsapkájukban.

Szerzőnk a miri vár előtt. Az épület a világörökség része

A vidéki házak fából készültek, kékre-zöldre, sárgára vannak pingálva, az ablak síkjából kiemelkedő, faragott ablakkeret pedig rusztikus hatást kelt. Szinte minden sarkon áll egy kvasz (rozs ízű ital)/fagyi/üdítőital árus. A települések rendezettek és meglepően tiszták; se szemét, se csikkek, se romos házak, se falfirkák, se koldusok, se hajléktalanok egészen lenyűgöző. Belaruszban nem mást, mint belarusz rubelt használnak, ám csupán papír bankjegyeket; fémpénz nincs forgalomban. Mindenki gazdagnak érezheti magát, mivel 1 forintért kb. 50 belarusz rubelt adnak. Szuvenírt alig kapni; képeslapot is csak a főpostán árulnak. Mindenhol építkezést látni; főleg lakásépítést, nagyobbnál nagyobb beruházások folynak.

Az ország természeti környezetét alapvetőn síkság jellemzi, és nagy kiterjedésű mocsaras vidékkel, hatalmas erdőségekkel is találkozhatunk. Aki járt már arra, Finnországra emlékeztető a táj: többnyire nyírfa- és fenyőerdők között vezet az út.

A lakosság száma meghaladja a 10 millió főt; nagyobb részét a belarusz népesség teszi ki, de nagy számban élnek az országban orosz és lengyel nemzetiségűek is. A hívők nagyobb része ortodox vallású, de találunk katolikus templomot is.

Olvastam az utazás előtt ezt-azt az ottani diktatórikus rendszerről, de ebből ott semmit nem érzékeltem. Tény, hogy feltűnően sok katona mutatkozik az utcákon, és őket, meg az elnöki palotát nem szabad lefényképezni, de amúgy nem láttam elnyomástól szenvedő embereket. Vannak hazafias plakátok, ahol a népet emlékeztetik arra, hogy mennyire imádni való hely Belarusz, de például az elnök személyi kultuszát jelző fényképeket, posztereket sehol nem láttam.

Különösen emlékezetes marad látogatásom a Radziwiłł-család két, volt kastélyában, Nyaszvizsban és Mirben. Mindkettő világörökségi oltalom alatt áll.

A breszti második világháborús emlékhely központjában egy hatalmas katonafej-szobor áll

A miri várudvart 1941-1944 között a németek a helyi zsidó lakosság bebörtönzésére, majd 1942 májusától likvidálására használták. Az országban járva, óhatatlanul szembesülünk a II. világháború borzalmaival; két emlékhely különösen kihagyhatatlan látnivalót szolgál.

Az egyik a breszti. Breszt nevét a breszt-litovszki békeegyezmény kapcsán ismerjük, ami 1918. március 3-án itt született Németország, az Osztrák -Magyar Monarchia és szövetségesei (Bulgária, Törökország), valamint a bolsevik Oroszország között. A II. világháború elkeseredett harcai ezt a várost sem kímélték. Az 1836 -1842 között épült breszti erőd ma a Nagy Honvédő Háború emlékhelye. A régi épületek nagy része elpusztult a háborúban; a fennmaradtak között látható a garnizon számára épült Szt. Miklós-templom, a Szimeon-katedrális, a Kresztovozdvizsenszkaja-templom, valamint az egykori Szt. Miklós-katedrális helyén épült újabb templom. A romokon kialakított (ingyenes) múzeumnak megvan a maga varázsa: egy óriási ötágú csillagon át kell belépni, ahol folyamatosan szól a háború borzalmaira emlékeztető hanganyag: induló, a moszkvai rádió akkori hír-szignálja, halk zene. A park központjában egy hatalmas katonafej-szobor áll, félkörben pedig az erőd egykori maradványában berendezett sok kis kiállítás, múzeum. Van két pravoszláv templom is a területén, ugyancsak látogathatóak.

Breszt, erődtemplom. A város nevét a breszt-litovszki békeegyezmény kapcsán ismerjük Fotó: Csuti János

A másik emlékhely, Chatyn valójában egy már nem létező falu (nem tévesztendő össze az oroszországi Katyń nal, ahol a település melletti erdőségben került sor a második világháború alatt a szörnyű vérengzésre, melynek során több ezer lengyel hadifogoly tisztet és főtisztet végzett ki az SZK(b)P Központi Bizottsága Politikai Bizottsága). Chatyn csak egyike annak a több száz falunak, amit a németek porig romboltak, a lebombázott városokról és a koncentrációs táborokról nem is beszélve.

A hely amúgy több emlékhely és műalkotás összessége: a lerombolt házak helyén szobrok, sírhelyek, a gettókra és városokra emlékező táblák is vannak itt. A bejáratnál egy tanulságos múzeum található, fotókkal és festményekkel, a holokauszt, Chatyn illetve maga az emlékpark történetével. Megtudható például, hogy Fidel Castro és Ronald Reagan is koszorúzott itt, illetve a múzeum valamikor 2000 után készült, és maga az Elnök is szorgosan részt vett az építésében. Az amúgy is borongós hangulatot csak fokozzák azok a harangok, amik a házakat jelképező helyeken kondulnak percenként...

(Az úti beszámolót folytatjuk a főváros, Minszk bemutatásával.)