2017.12.01. 11:19
Felfedező túránk idei utolsó állomása a pákai erdő
Nyár eleje óta csábítottuk olvasóinkat a zalai erdők mélyére, ahová mi is csak az erdészek és vadászok társaságában merészkedtünk. Hálásak is vagyunk a Zalaerdő Zrt. odaadó és nagy tudású munkatársainak a kalauzolásért.
Mároki fiatalos őszi látképe magaslessel, ahonnan Zajda felé látni
Az őszi zárótúrát Kalamár Gergő, öt éve kerületvezető erdészként közel 1000 hektárért felelős profi útitárs jóvoltából ejthettük meg Az erdő színei még kényeztettek látványukkal, a vaddisznók csapásán járva azonban a sár már erősen marasztalt.
Páka mellett a csokmai csemetekertbe néztünk be először, ahol régi barátunkkal, a fekete dióval találkoztunk, igaz, itt még kiskölyök és csendes csokrokban üldögélve várja a tavaszi kiültetést. Egyéves magvetésekkel van dolgunk, egy méteren 90-100 tő nődögél. A csemetekert mögötti kaptatón elénk került a hírneves bunkerrendszer, amit látogatni is lehet.
- Múltkor voltatok a márki erdőben, most elmegyünk a márokiba – kalauzol Gergő, aki szolgálaton kívül is szereti az erdőjárást és a vadászatot, utóbbi ügyben nemrég a somogyi Kaszópusztán járt. Ausztriában pedig eddig háromszor volt zergevadászaton. Hogy mennyire határozott úriemberrel van dolgunk, az akkor válik biztossá, amikor a rettentő sokfokos, ijesztő emelkedőn felugratunk a horhosban, ilyenkor nem is jó nézni az út paramétereit mutató lejtfokmérőt az autóban.
Körbejárjuk a piros jelzésű turistaúttal elérhető, a XIII. században épült Mároki-kápolnát, ami a Kerkától keletre, Szécsisziget határában a szőlőhegyen egy erdei tisztáson várja látogatóit. A kápolna a török időkben elpusztult Petróc falu temploma volt, körülötte régi temető terül el. A téglából készült, tornyos kápolna a feljegyzés szerint a török időkben, a XVI. században vált elhagyatottá. 1794-ben a Szapáry család állíttatta helyre, az eltelt évszázadok során pedig az eredetileg román stílusú épületet többször is átalakították. A Mároki-kápolna sajátosságai az oltár körül falba épített ülőhelyek. A harangtorony formája egy eddig csak Zalában – Andráshidán és Dobronhegyen – látott XIII. századi típussal mutat rokonságot. Szécsisziget és Iklódbördőce összefogott a szőlőhegyi kápolna renoválása érdekében, ez 1964-ben valósult meg.
Amíg sétálgatunk, ismét előkerül az örök kérdés, milyen a vadászok, erdészek, turisták együttélése.
- Én is szeretek túrázni, azt is teszem mindennap – mosolyog túravezetőnk. – Keresem a nagy rókalepkét, hogy tudjak fotót készíteni róla a barátomnak... Vagy a gyászlepkét, latinul Nymphalis antiopa-t. (Igazi erdei remetét tisztelhetünk a fekete rovarban, a kisebb vagy közepesen magas fákat kedveli, ezek kicsurgó nedvét szívogatja. Kedveli a rothadó gyümölcsöket is; virágra nagyon ritkán száll.)
A 120 éves, tehát véghasználatú, jövőre kitermelésre érett bükkerdőrészletben magaslest keresünk, de előtte megvizsgáljuk az elmés szerkezetet, ami a vaddisznók etetésére szolgál: a felakasztott lyukas hordóból csak akkor jut ki a kukorica, ha a vad az orrával döfködi. Ételautomata az erdőben.
- Ha kifogy a hordóból a kaja, olyan erővel verik a hordót, hogy kilométerről meghallani – magyarázza Gergő. – Így tudjuk, tölteni kell.
Keresztezzük a hód tanösvényt, közben megbeszéljük, a vadak szorult helyzetbe kerülhetnek, hiszen a gazdák kertelik a birtokaikat, amin nem tudnak átmenni, sokszor csak az úttest marad... és a vadbaleset. Magányos, Észak-Amerikából származó Douglas fenyőszigetet is mutat Gergő, ami nem túl gyakori a tölgyes-bükkösben.
A szécsiszigeti kilátóból körbetekintve a völgyben látjuk a Szapáry-kastélyt, s a hegyi gazdát, aki a kecskéit eteti éppen. Az uniós zászló kissé tépetten szomorkodva int utánunk.
Utunk végállomása az úgynevezett „magára hagyott” erdő, a vétyemi ősbükkös, amely 1984 óta emberi beavatkozás nélkül éli az életét, így megfigyelhető benne a fák csöndes, de büszke élete... és halála.
A cikksorozat korábbi részei:
