Egyik meséből a másikba Skóciában

Talán mégsem esik itt állandóan – gondolom, amikor a repülőről leszállva első teendőm a napszemüveg előkeresése. Azt tervezem, hogy – mivel minden helybéli a nyugati partra esküszik – a keleti partot gyorsan magam mögött hagyom: csak St Andrewsban állok meg egy „fish n’ chips” erejéig. Aztán persze a fél órás tervből hamar három-négy óra is lesz, amikor kiderül, hogy a városka igen bájos; csak néhány kósza turista fordul elő, középkori katedrálisának romjai körül sétálva pedig az ember leginkább Ken Follett regényében érzi magát.

Az Északi-tengerbe hosszan benyúló móló körül pehelyrécék lakmároznak a sziklák közt megbúvó rákokból, kagylókból, és sirályok „szórakoznak” azzal, hogy húsz centire röpködnek el a fejem fölött. Nem csalódok a kiszemelt fish n’ chipsezőben se. A helyiek többnyire „haddock”-ot esznek, így ezt választom, de van „cod” is (magyarul mindkettő csak tőkehal), az angol és ír ízlésnek megfelelően. Az ecettel való meglocsolást nem vállalom, ez maradjon meg a skótoknak.

Legszívesebben a baloldali vezetést is meghagynám nekik, de ettől sajnos nem lehet olyan könnyen eltekinteni mint az ecetezéstől.  A szélvédőn már kopog az eső, miközben a néhol egy kocsinak is szűk, kőfallal szegélyezett, hepehupás út két széle között igyekszem tartani a limuzinnak is beillő bérautót.

A skót felföldek szerpentinjeinek minden egyes fordulója felhőbe burkolt dombok újabb sorát tárja elém. Ám a kisebb-nagyobb tavak tükréről felszálló pára jelzi, hogy odalent már nem esik. És a következő kanyar után, mint faltörő kos a vár kapujának, úgy ütközik a szikrázó napsütés az ablaküvegnek.

Tényleg igazuk van ezeknek a skótoknak, amikor azt mondják: „ha nem tetszik az időjárásunk, várj 15 percet...”  Loch Ness tavánál az a tizenöt perc azért hosszúra nyúlik. A felhők sötét hasa szinte a hullámokhoz ér – nem csodálkozom, hogy szörnyeket láttak kiemelkedni a tóból a helybéliek. A tó fölött uralkodó Urquhart várának ma már csak a romjain sétálhat a látogató. Sok vér folyt itt valaha, hiszen a vár stratégiai jelentőségű volt első Edward 1296-os ostromától kezdve egészen 1690-ig, amikor Orániai Vilmos és a Grant család katonái a jakobiták egyik támadását nagy nehezen visszaverve úgy döntöttek, felrobbantják a várat, nehogy az legközelebb az ellenség kezére kerüljön.

Várak, kastélyok tömegét lehetne Skócia-szerte végiglátogatni. Helyettük inkább a végtelennek tűnő dombságok, rejtelmes lápok, sziklás-homokos tengerpartok felé veszem az irányt.  A Highlands (Felföld) alig-lakott dombvidékét átszelve úgy tűnik, a természet mégsem engedi be az embert mindenhova: a legszebb szegletek – szerencsére – lakhatatlanok. Sokszorosan vízhatlanított bakanccsal indulok útnak, hiszen a völgyeket szinte mindenhol lápok tarkítják.

A mohával fedett buckák valójában vizenyős labdacsok, amelyekbe néha térdig süppedek. A rozsdavörös, a haragoszöld és a szalmaszín a tavacskákká bővült patakok vizében tükröződve azonban rejtelmes mesevilággá varázsolja a tájat. Minden bucka mögé egy manót képzelek, a sások közül néhol előtűnő láp vizében pedig mintha csak Gollam óriás szemei csukódtak volna be épp.

Az Atlanti óceán által csipkézett nyugati part azonban mintha nem is ugyanaz az ország lenne. Egy másik mesébe lépek, más díszletek vesznek körül. Az ezüsthomokos partokon mezítláb talpalok, az áprilisvégi nap halvány melegében is jól esik a hűs tengervíz érintése. Az absztrakt formákat öltő, bazaltszürke sziklák melege hosszas üldögélésre csábít. Az öböl túlpartján, a semmi közepén egy ház áll: lakója talán pont magamféle magánykedvelő lélek.

Egyszemélyes csónakja sárgán hasítja fel a kékesszürke hullámok egyhangúságát.  A sással benőtt homokdűnék egy laposabb szegletén egy üveg Toro Loco (azaz őrült bika: a spanyol borokban jobban bízom, mint a skótban) „társaságában” felütöm a sátramat. Szulák, csigaforgatók, pacsirták, és az óceán csendes hullámai köszöntenek reggel.  De ideje tovább indulni.  Plockton elhagyatott kisvárosába már korgó gyomrom vezérel.

Az egyutcás városka annyira a semmi végén található, hogy kár lenne tovább menni. Az apály miatt hosszan elterülő iszapos kikötőben halászbárkák állnak, várva, hogy a tenger újra magára kapja őket. A partot – meglepő módon – pálmafák szegélyezik: mintha csak valami olasz regény jelenetét vágták volna rossz helyre a rendezők. Az egyetlen hotel egyetlen étterme kevéssé laktató, de ízletes halpástétomot kínál.  Estére Skye szigetén vagyok, és döntenem kell, merre tovább. Komp már csak Raasay-ra indul, így ez lesz az úticél.

A cseppnyi sziget nem turistacélpont. Nagyjából két darab nevezetessége van: az őrlőfogként magasba emelkedő hegycsúcsa, a Dun Caan, és hotelként is funkcionáló kastélya.  Este fél nyolckor állítom le a kocsi motorját a hegy lábánál. És éppen napnyugta előtt érek fel a csúcsra, ami cseppet sem csúcsos, hanem – lapos: sátorhelynek tökéletes. Ahogy a nap lassan becsúszik a szemközti part sziklái mögé, a szél is elhallgat. Már csak a sárszalonkák kísérteties hangja visszhangzik a sziklák mélybe vesző repedési között. Majd a madarak is lecsöndesednek. És marad a szívverés mennydörgése. A süket csönd. A néma sötétség.