Cabo da Rocán, az európai kontinens legnyugatibb pontján jártunk

A fővárosból, Lisszabonból a magyar turista biztosan elindul kirándulni, leginkább Estoril felé, hiszen a tengerparti üdülőhely magyar politikai vonatkozásokkal bír. Akit azonban kevéssé érdekel Horthy Miklós emigrációja, az enyhén északnyugat felé veheti az irányt, hogy vonaton, kocsival, vagy busszal jusson el a 40 kilométerre található hófehér-piros világítótoronyig, amely az európai kontinens legnyugatibb pontjára épült. Cabo Da Roca fenséges szikláját mi vonattal közelítettük.

Sintrába érkezvén, a pályaudvarhoz (aminek a csempedíszítése külön megérne egy misét) közeli buszpályaudvaron választhatunk járatot a 18 kilométeres továbbhaladáshoz. A járművek gyakran indulnak, a tömeg (mert az mindig van) pedig hozzánk képest fordítva mozgott. Ekképp jártunk jól. Menet közben jöttünk rá, hogy először mindenki a sintrai domboldalak kastélyaihoz igyekszik, a portugál királyok nyári rezidenciáihoz, csak délután indul invázió az óceán partjára, nyilván azért, hogy a káprázatos napnyugta ott érje. Ha ehhez nem ragaszkodunk, viszonylag szellős buszon utazhatunk a nyár kellős közepén. Az út nem hosszú, de annak fog tűnni a rengeteg apró hegyi kanyar, emelkedő, lejtő, szerpentin s a mellettük sorjázó apró falvak miatt. Amikor az utas úgy érzi, biztosan be fogunk hajtani egy hálószobába vagy kocsmába, oly szűk az út, akkor a falusiak jó utat intenek. A helybéliek nem csodálkoznak, csak mi: a buszmeg­álló néha oly meredek szakaszon van, hogy szinte ki kell mászni a járgányból.

A Cabo Da Roca (Szikla-fok) a középkori vitorlás hajósok jóvoltából a „lisszaboni szikla” nevet is viselte egykoron. Mintegy 140 méterre emelkedik az Atlanti-óceán szintje fölé, tetején világítótorony és a turistákat fogadó létesítmény áll. Egyik itiner sem hagyja ki: a portugálok nemzeti költője, Luís de Camoes (1525?–1580) is szólt róla, jelezve, itt ér véget a föld és kezdődik a víz. A kevéssé költői, inkább prózai megállapítást mi is nyugtázzuk, tényleg. Ám ha valaki e helyen pillantja meg életében először az óceánt, s elképzeli, odaát már Amerika partjai, líraian szentimentális hangulatba kerülhet. Drámai aláfestést ad a víz alanti morajlása, a kövek évszázados pusztulása. Valamint a hírek is, hogy nem tanácsos a fakorlátok által kijelölt ösvényről letérni, mert könnyen lezuhan az ember. (Ottjártunk előtt pár héttel egy lengyel házaspár lelte ott a halálát, mert jobb pozíciót szerettek volna a szelfinek.) Erős a csábítás, hiszen a fakorlát valóban nem akadály. Álljunk ellen, elvégre mi az a pár méter az óceán irdatlan víztömegét bámulva…

A táj markáns, a páratelt levegőben hamar elmosódnak a körvonalak, a növényzet alacsony, a kő és a por csikorog a bakancs alatt. A 22 méter magas világítótorony (1772-ben építették, csak 1843-ban változtattak rajta) és a kiszolgáló épület fehérje vakít (működő navigációs pont, amelynek fénye 25 tengeri mérföldre is ellátszik éjszaka.) A kereszt­tel jelölt emlékhelynél nagy a tülekedés a fotózkodás miatt, az étterem annál kényelmesebb.

Az utazók erős tengeri szélről számolnak be, nekünk szerencsénk volt, a júliusi dél­időben épp hogy lengedezett az óceán lehelete.