Az álmokon is túl 4.

A portugál gyarmati építészet műemlékei és helyszínei, szinte érintetlenül maradtak meg Paratiban, Brazília Atlanti-óceán parti kisvárosában. Az UNESCO, Brazília látványosságai közül az elsők között nyilvánította a világörökség részévé ezt az egyedülálló építészeti emléket. Parati a 17. században élte virágkorát.

Riótól délre, mintegy négyórányi utazás után érjük el Paratit. Az út gyönyörű, lefelé haladva a baloldalon végig az óceán partját látjuk, míg a jobb oldalon, az atlanti erdővel borított középhegység vonulatai nyújtanak bámulni valót. Az óceán partvidéke tele van szigetekkel, varázsaltos öblökkel, kisebb nagyobb településekkel. Az óceán csodálatos kékje érintkezik itt az atlanti erdő harsogó zöldjével

Parati különösen védett kisváros. A nyüzsgő főtérről indulunk a gyarmati városrész bejárására, ahova nem lehet autóval behajtani, (vagy csak különleges engedéllyel, ha építőanyagot szállít valaki). Ezt nem is csak táblák tiltják, a bevezető utcák bejáratát, kő oszlopokra erősített vastag keresztláncok zárják el a járművek elől. Többnyire földszintes, hófehér falú házak zárt sorai alkotják az utcákat, amelyek nyíl egyenesek, s pontosan, derékszögben keresztezik egymást. Olyan a régi történelmi város alaprajza, mint egy négyzetrácsos füzetlap, nincs görbület, nincsenek nagyobb kiszögelések, aki egy ilyen utcába belép, az, az ablakokból mindaddig látható, megfigyelhető, ameddig el nem távozik a környékről. Nem véletlenül építkeztek így az ősök, hanem azért, mert ilyen formában könnyebben védekeztek a kalóztámadások ellen. S ezektől a rajtaütésektől minden okuk megvolt félni, hiszen szinte mindig, igen értékes, féltve őrzött kincseket rejtett ez a város.

Parati volt ugyanis a fő kikötő, a Királyi Út központja, innét szállították az aranyat és a gyémántot a portugálok hazájukba, az anyaországba. A város védett öblére Brazília felfedezése után nem sokkal, mindössze két évvel később, 1502-be rátaláltak. Ez volt a legalkalmasabb és a legjobban védhető hely arra, hogy ide fussanak össze a part menti hegyvidéken, az atlanti erdőrengetegen át, a brazil fennsíkra, illetve a bányákhoz vezető ösvények, utak. Az arany és a gyémánt felfedezése a 16. századtól történt, tehát előbb ez, majd később a kávé volt a hajók fő rakománya. A természet rejtette festői öblöt egy erős vár is védte, így Parati fejlődése töretlen lehetett. A 18. századot követően megváltoztak a fő szállítási irányok, Parati elhagyatottá vált, és szinte minden konzerválódott. Mígnem néhány évtizeddel ezelőtt a brazilok ráébredtek a csipkerózsika álmát alvó település kulturális értékeire, s ezeket a turizmus is kezdte felfedezni. A város UNESCÓ védettség alá helyezését 2004-ben kérték, s ezt meg is kapták.

Parati
Fotó: Győrffy István, a videót szerkesztette és a zenéket válogatta: Urbanics Pál

Az utcákon, az egymás mellé épített házak vakítóan fehér falainak egyhangúságát, mint a meseházakét, élénk színekkel festett ablak és ajtókeretek törik meg. Az utcasarkokra kő lábazatokat is raktak, a jelentősebb épületeket, vagy a módosabbakét külön, egyedileg is díszítették. Találni olyan épületeket is, amelyek tetőpárkányait még alulról is díszes kerámia csempékkel burkolták. Az uralkodó színek a kék és a sárga, de látni narancs és zöld színűre festett ajtó és ablakkereteket is.

Az utcákat szabálytalan alakú, nagy méretű kövekkel burkolták és gondoskodtak az esővíz elvezetéséről is. A több száz évvel ezelőtt lerakott durva köveket koptatjuk most mi is. A házak külseje és belseje között persze nagy különbség van. A többségüket, megőrizve azok régi stílusát üzletekké, hangulatos vendéglőkké, kávézókká alakították át. A berendezéseknél megőrizték a régi tárgyakat, edényeket, fegyvereket is. A település egykori tehetősségét jelzi, hogy három templomot is építettek a régi városrészben. A ma is működő nagy templomot, ami lányegében összeköti a védett városrészt az újjal, már egészen más stílusban építették fel, mint a régi „fehérfalú” kisebbeket. Itt azonban el is számították magukat, mert az alapozásnál nem figyeltek eléggé, így a főhomlokzat elkezdett süllyedni, ezért nem is húzták fel a tornyokat, az építmény csonkán maradt.

Nem könnyű persze fenntartani ezeket a régi épületeket, javítgatásuk, felújításuk folyamatos. Az utcákat járva hosszan elnézek egy embert, amint éppen egy régi ajtókeretet alapoz festés előtt. Megáll a kezében a szerszám, mosolyog. Ráköszönök egyetlen szónyi portugál tudásommal:

- Bom dia! (Jó napot!)

- Bom Dia! – mondja ő is, én meg magamra mutatva mondom:

- Ungria! – a szállodában így mondták a magyart.

Ismételgeti a szót, látom, nem érti. Mondom még neki, hogy Európa, ekkor bólint, most már tud hova tenni. Mutatom a fényképezőgépet, hogy megnézném, mi van az ajtón belül. Belöki az ajtót, ami egy folyosóra nyílik. A fehér fal szintén ki van pingálva, pálmafákat festettek rá díszítésül. Lefotózom, ő meg mutatja, azt is ő festette.

Belekóstolunk Parati gasztronómiájába is. A védett, történelmi városrész szélén, a települést átszelő csatorna partján, szintén egy régi stílusban épített házban van a vendéglő, ahova az ebédünket szervezték. Helyi halspecialitásokat hoznak, sok zöldséggel, rizzsel, pikáns rákmártással. Fenséges.

A kötött, idegenvezetős programnak vége, mehetünk vissza a történelmi falak közé – természetesen fotózni. Nem véletlen ez, hiszen annyi a megörökítendő, hogy napokig találnák valami újat ezeken az épületeken, s kertjeikben.

Az UNESCO ajánlója is így kezdődik: Fotogén Parati, 17. századi portugál gyarmati város Brazíliában.