Utazó

2009.04.15. 09:07

Kókuszos hal, szivar és rum

A Közép-amerikai sziget felé közeledve a tenger színe türkizbe hajlik. Elfogynak a felhőpamacsok a repülőgép alól, majd lejjebb ereszkedve a szárazföld fölé, mint gyorsított felvételen suhan el alattunk a haragoszöld őserdő és a cukornádültetvények tarkasága. Földet érve ez a széles ecsetvonásokkal elkent tájkép apró, érdekes részletekre bomlik.

PLT

A repülőgép ajtaján kilépve két meglepetés várja a mit sem sejtő, kontinentális viszonyokhoz szokott utazót: az egyik a nádfedeles bennszülött kunyhókat idéző leszállóhely, a másik a mellbevágó trópusi hőség, "csekély" 80-90 százalékos páratartalommal. Dominikát azonban nem nehéz megszokni, tanúság erre az a számos európai és amerikai, aki végleges hazájának választotta a karibi szigetparadicsomnak e darabkáját.

Látszólag nem túlzás a paradicsom kifejezés: amíg csak a képeslapon nézi, az álmodozó tényleg nem hiszi el, hogy létezik olyan hely a Földön, ahol a hófehér homokban gyönyörű kagylóvázakat szór szét a türkiz és azúr tenger szeszélye, ahol a pálmák úgy lógnak a vízbe, akár gyerekkorunk kirakósjátékának képén, s ahol a naplemente már-már giccsszámba megy pipacsvörös és égő narancs kontúrjaival.

Minden bizonnyal magának Kolumbusz Kristófnak sem volt ellenére a látvány, ha itt alapította meg az új világ első állandó keresztény templomát és települését, a Dominikai Köztársaság mai fővárosát, Santo Domingót. A sziget - akkor még Hispaniola - kormányzójává nevezte ki magát, s ezt a címet halála után fia, Diego örökölte, akinek rezidenciája ma is fogadja a látogatókat a fővárosban.

Bár érkezésükkor a sziget lakói, a tainók békével fogadták a spanyol felfedezőket, később ellenálltak, aminek következménye az lett, hogy vezetőjüket - egy Anacaona nevű asszonyt - a nép előtt kivégezték. A leigázott őslakosok egymás után haltak bele a fehérek fertőző betegségeibe, ezért a gyarmatosítók afrikai rabszolgákat hurcoltak Hispaniolára, hogy legyen, aki dolgozzon a spanyolok földjein. Az őslakos indián, az afrikai néger és az európai vér keveredéséből jött létre a Dominikán ma legelterjedtebb, magát csak "tejeskávénak" nevező lakosság.

A modern kori történelem viszontagságainak köszönhető, hogy egyre több Haitiról az illegális bevándorló. A sziget másik felén elterülő állam zavargásai miatt ugyanis sokan a turizmust még mindig jól kihasználó Dominikára menekülnek, akkor is, ha csak éhbérét jutnak keserves munkához a cukornádültetvényeken.
Így a karibi köztársaság nyelve igencsak változatos, a helyi tájszólásban beszélt spanyol mellett a Haitin elterjedt keverék franciát is sokan használják. Ugyan tiszta franciát, angolt, németet nemigen beszélnek a helyiek, "nemzetköziül" mindenki ért, főleg, ha valamit el akar adni az utazónak. Az arab országokhoz hasonlóan a turistának kinéző egyént gyakran körülveszik az árusok, amint "szabad" területre lép. A szállodákat ugyanis úgy őrzik a fegyveresek, ahogy nálunk egy laktanyát sem.

A parton a fehérek elkerített részen napozhatnak, ahová a helyi nem léphet be, legfeljebb kintről kiáltozva igyekezhet magára és árujára felhívni a figyelmet. A turistára vigyáznak, hiszen gyakorlatilag belőle él az ország. Igaz, ipar címén bányásznak némi aranyat, exportra jut elég kakaó, kávé, dohány és cukor, na meg a drogkereskedelem is dívik (az idilli, homokos partok fölött rendszeresen járőröznek az amerikai helikopterek), de az idegenforgalom mégis a legkönnyebb és legjövedelmezőbb üzletág.

Séta Santo Domingo ódon belvárosában (a külvárosi negyedek egy kissé kalandosak), fürdés az őserdőben megbújó vízesés mellett, utazás egy katamaránon Saonára: e programokat még a lázas betegeknek sem szabad kihagyni. Mint ahogy "kötelező" megkóstolni a helyi szivart, rumot, kókuszos halat. Aki bátrabb, bérelhet magának egy terepjárót egy igazi, lélekemelő és céltalan bolyongáshoz a kátyúk szabdalta utakon. Például az őserdőbe. Oda, ahová aztán örök életében vágyakozhat vissza, mert hasonlatossá akar lenni a férfihoz, akivel egy elhagyatott helyen találkozik.

Az európai kinézetű életművészre a dzsungel közepén akadhat rá. Kalapja a szemébe húzva, rajta sárga ing, előtte az asztalon a saját lábai mellett ott egy üveg bor, kezében szivar, körülötte meghökkentő festmények, számunkra elveszett békesség és nyugalom. Szabadság. Láthatóan más dolga sincs, mint a kutyákat néha megsétáltatni a lebukó Nap aranyhídja felé. Kései Gauguin.

Ezek is érdekelhetik