Csőd

Pajor-Gyulai László

Joao Félix és Rúben Dias saját nevelés volt, az előbbi 127,2, az utóbbi 71,6 millió euróért kelt el, de a Benficának akadt más remek üzlete is. Darwin Núnezt pél­dául 34 millióért vette a spanyol Almeírától, és 80 millióért passzolta tovább a Liverpoolnak, a héten pedig újra meghízott a bankszámlája, amikor a nyáron 44,25 millióért megkaparintott Enzo Fernándezt 121 millióért elvitte a Chelsea – a portugál klub csak ezen a négy tranzakción több mint 321 milliót keresett, persze euróban.

Valaki valamit nagyon jól csinál a Benficánál, és nem lenne igazságos, ha ilyen példákat számonkérnénk bármelyik magyar klubon, hiszen egyikük sem tudna olyan futballistát megvenni, mint Darwin Núnez vagy Enzo Fernández, az viszont már más kérdés, hogy Joao Félix és Rúben Dias szintű labdarúgó talán kijöhetne az alaposan kistafírozott akadémiák valamelyikéből. Portugália népessége hasonló a miénkhez, de ez alighanem lényegtelen szempont, hiszen 

nem kell annyira messze mennünk, hogy klasszisokat nevelő országokat lássunk a legtöbb csapatsportágban, Horvátország vagy Szerbia például nagyságrenddel kisebb merítési lehetőséggel teszi ezt, ami lakosainak a számát illeti.

És ne ragadjunk le a csapatsportágaknál, hiszen fájdalmas azt olvasni, hogy szabadfogású birkózóink válogatottjának a zömét honosított orosz sportolók alkotják, és legjobb műkorcsolyázóink között is alig találunk valakit, aki a határainkon belül látta volna meg először a napvilágot. Tetszik, vagy sem, ez a munkánk csődjének a beismerése, olyan hihetetlen mértékű sporttámogatás mellett, mint amit a magyar műhelyek, azaz akadémiák élveznek már több mint egy évtizede, ennek egész egyszerűen megengedhetetlennek kellene lennie.

A múlt hét végén véget ért férfikézilabda-világbajnokságon pedig nem is vereségek okozták a legnagyobb fájdalmat, hanem az a bántó különbség, amennyivel másként űzi ezt a sportágat a világ élvonala, mint a mi játékosaink. Ijesztő volt látni, hogyan futnak szét minket, miként rohannak át rajtunk az ellenfelek; mi ott tartunk, ahol ők egy évtizede jártak, ekkora a lemaradásunk. Kiválasztásban, képzésben, felkészítésben – mindenben. Csak a körülmények, a háttér, a kiszolgálás, az infrastruktúra és a támogatás mértéke világszínvonalú, és mindez azt mutatja, óriá­si a gond azzal a szürkeállománnyal, amely élvezi a felsoroltak összes előnyét, gyakran igazi számonkérés nélkül. Régi igazság: nem sokat, hanem jól kell dolgozni. Vagy legalábbis kellene.