JEGYZET

2018.02.24. 06:30

Összemosódó képek

Pajor-Gyulai László

 

Azért vettem elő a mobilomat, hogy újra, talán tucatszorra megnézzem Liuékat. Az első magyar téli olimpiai aranyérem születését, a zseniális hajrát, a kirobbanó örömöt, a boldog csókot a kedvestől, a könnyáztatta mosolygós arcokat, mert ezzel nem lehet betelni.

És akkor olvasom, hogy Lázár Bence nincs többé. Csak bámulom a képernyőt, az agyam néhány pillanatra törli az aranyérmet, a boldogságot, a mosolyt, illetve minden olyanná válik, mint egy hatásvadász filmben: az örömittas képek peregnek, de nincs hozzájuk hang, azt elnyomja a döbbenet csendje.

Látom Lázár Bencét melegíteni. Barátságos meccset játszik a válogatott, ő először tagja a keretnek, szemlátomást alig várja, hogy pályára léphessen, és ezzel teljesüljön a gyermekkori álma. A percek múlnak, már több csere is lezajlott, ő azonban még mindig csak melegít, és nem a meccset nézi, hanem a kapitányt szuggerálja, vegye észre, intsen, hogy veheti le a melegítőjét, és álljon be – de nem, a meccsnek vége, nem lett válogatott.

Csalódott? Persze. De két év múlva már mosolyogva mondja, ez így volt rendjén, még nem szolgált rá, de az is nagy szó, hogy ott melegíthetett, és egyszer majd…

Többé már nem is lett kerettag. Egy ideig járni sem tudott a gerincműtét után. Később mesélte, látványos újpesti góljait nézte magatehetetlenül fekve újra és újra, megfogadva magának, hogy ha akkor meg tudta csinálni, akkor képes lesz rá később is. Ez éltette, és valóban visszatért.

Csillogó, életvidám szemekkel ecsetelte a terveit, a jövőt, olyan mélyen látta és szerette az életet, amire talán csak a reménytelenséget is megjárt ember képes.

Aztán jött a betegség, az álmok szertefoszlottak, de keresett új utat, elindult rajta, ám a sors valamiért nem kímélte, 26 évesen megint megállásra kényszerítette, most már sokkal kegyetlenebbül.

A képek összemosódnak. Liu Shaolin Sándor történelmet írva célba ér, az égbe csap a karjaival, ugyanakkor a háttérben egyre markánsabban körvonalazódik Lázár Bence csillogó szeme; örülök, hogy az előbbit láthattam, örülök, hogy utóbbit személyesen ismerhettem, beavatott a gondolataiba, egyszerre vagyok mindezért boldog és rettenetesen szomorú.

Fogalmam sincs, mit lehet ezzel kezdeni. Megnyomom a lejátszás gombot, nézem a mobilomon, ahogy születik az első magyar téli arany, igen, itt a zseniális hajrá, a kirobbanó boldogság, a csók – így van ez rendjén.

És úgy, hogy Bence szeme örökké csillog.

Ezek is érdekelhetik