2020. 06. 04. 05:22 | [email protected]

Csíkszereda zarándokhely. Nemcsak a Máriában és a nemzeti feltámadásban töretlenül hívőknek, akik a város északkeleti részén fekvő, egykoron önálló Csíksomlyót, a pünkösdi búcsút keresik fel évről évre, hanem a jégkoronghíveknek is.

A csíki hoki fogalom, nyugodtan mondhatjuk, hungarikum.

Érzelmi és egyben hús-vér forrásvidéke a magyar jégkorongnak, ahonnan magyar válogatott klasszisok egész sora (Csibi József, Mihály Árpád, Sofron István, Becze Tihamér, Sárpátki Tamás) került ki.

A csíki hoki mégsem ezért, hanem a bukaresti katonacsapat, a román hatalmat szimbolizáló Steaua elleni összecsapásokért, mindenekelőtt természetesen a bajnoki döntőkért lett zarándokhely. Székelyföldön persze már korábban is többször megfordultam, de a hokiért először 2000-ben – úgy tudom, a magyarországi újságírók közül elsőként – utaztam ki Csíkba. Az első élmény mindenből – nem csak csókból, szerelemből – felejthetetlen, mámorító.

Öreg este volt, mire át a Hargitán megérkeztem Szeredába. Fogadóbizottság verbuválódott a tiszteletemre, mert akkor még az is dukált, s hajnalig pálinkáztunk. Másnap, illetve hát már aznap, Mária segítségéért fohászkodtunk a kegytemplomban, aztán a város másik nevezetességében, a jégpályával szomszédos Öt Kutya kocsmában a testnek is megadtuk, ami neki jár.

A meccs persze több volt egy meccsnél: a lelátón nemzeti demonstráció négyezer torokból, a jégen heroikus küzdelem (a helyi csapat, az akkor még kizárólag magyarok alkotta Sportklub szinte az egész meccset emberhátrányban játszotta végig), majd a győzelem után olyan eufória, amilyenben azóta is csak elvétve volt részem.

A csíki túrák évről évre ismétlődtek, változó társasággal, de szinte mindig ugyanazon programokkal: foci Udvarhelyen az ottani barátokkal, meccs Csíkban, aztán éjszaka irány a Hargita autóval, traktorral, gyalogszerrel, ahogy éppen a sors rendelte. Olyan feledhetetlen élményekkel, mint a csapatot buzdító legendás „Ti, húszan egy nemzetért” molinó, a nemzetmegváltó mámoros beszélgetések, az akkor még nomád Madarasi-Hargitán szabad szemmel is hívogató Tejút.

Aztán a Székelyföldet is elérte a globalizáció, a Sportklub ukrán, szlovák meg ki tudja, milyen légiósokat igazolt, majd már nem is kellett Csíkba utazni a csapatért, mert visszatért a közös magyar bajnokságba, a Steaua meg kiolvadt a hokiból. A tudattá csontosodott érzés azonban törhetetlen: amíg van csíki hoki, addig van és lesz székelyföldi magyarság is.


Dosszié

Címkék

Hozzászólások