„Szeretek szeretni, térkép vagyok”

Elvesztettük a szerelem művészetét, mert elkezdtük látni a műt a művelő helyett, azt, kinek szemében az érték megremeg. Elkezdtünk félni attól, hogy ha nem alkotunk valamit, senki nem szeret. De megjegyzem, ha mindenki a múzeumban végzi, senki nem foglal majd előtted helyet, és ámul rajtad, mert ők is csak a falon lógva várják a látogatókat. Nem vesszük észre, hogy a puzzle-darabkákat összevissza téve, rosszul alkottuk meg a szerelemről a képet. Kilélegzünk, belélegzünk, de arra nincs energiánk, hogy kimondjuk, szeretjük egymást.

Talán térkép vagyok. Ahhoz, hogy az emberek tudják, a következő utuk merre vezet. Majd összegyűrnek, utolsó pillantást vetve arra, hol jártak és továbbhaladnak. Elhagynak, és látják, ahogy elveszek saját magamban. Látják, ahogy biztonsági öv nélkül hajtom magam , ahogy szabad vágtába és pilóta üzemmódba kapcsolok, és azt hiszik, minden rendben, hisz nem látszik, hogy nem én irányítom az útvonalam. Csak haladok, amerre a rejtélyes út vezet. Ahol mások átgázoltak rajtam, a következők mindig megtalálták a jól kitaposott ösvényeket, a lerombolt tájat, a megtört lelket, mi színt vitt a térképbe. Mindig megtalálják a már azonosíthatatlan és felismerhetetlen felszínes boldogságot. Nem feladtam. Megpihentem. A hamisság felemészt. Hogy meg kell felelnem a megfelelhetetlen követelményeknek, hogy álarc alá ássam arcátlan alázatom, hogy ne maradjak senki, csak az. Akinek a társadalom elfogad. Próbálok hinni a mának. Hogy nem tűnünk el este együtt a nappal. Hogy a legsötétebb éjszakán is körülragyogjuk az égboltot, és nem veszünk el a múltban.