2017.03.30. 09:07
"Későn érő típus vagyok"
Tizennyolc éves koráig egyáltalán nem énekelt, így sokáig nem is tudták, milyen kincset rejt a torka. A zene azonban már hatévesen hatott rá, szüleit ugyancsak meglepve trombitálni akart és meg is tanult játszani. László Boldizsár előadóművészként a könnyű műfajban vált ismertté, majd a siker csúcsán, szintén sokakat meglepve, nem kis bátorsággal műfajt váltott és operaénekes lett. Nem szokványos karrier az övé, amely egyre magasabbra repíti a különleges tehetségű, Keszthelyről származó művészt.
Az ügyelő hangja belénk fojtotta a szót, amikor a Pillangókisasszony előadásának két felvonás közti szünetében az Erkel Színház öltözőjében beszélgettünk.
Pinkerton ült velem szemben, sminkben, jelmezben, és László Boldizsárról mesélt: az életéről, a gyerekkoráról, a pályafutásáról, majd a művész úr a hívó szóra hirtelen felpattant,”elnézést, kitalál, ugye?”- kérdezte és már csak a hátát láttam. Miközben a színpad mögött, a folyosó labirintusában lábujjhegyen araszoltam, a világot jelentő deszkákon már fel is csendült a varázslatos tenor hangja.
- Keszthelyen születettem, de én valójában sosem éltem ott, édesanyám, illetve a nagyszüleim laktak a gyönyörű balatoni kisvárosban – avatott be László Boldizsár nem szokványos családi történetébe.
- A 60-as években nagyapám virágoztatta fel a vasútállomáson lévő „restit’, amely a nagyszüleim vezetésével a város egyik legnépszerűbb vendéglője volt, jó konyhával és az étteremben minden este élő zenével. Édesanyám ott nőtt fel az étterem fölötti lakásban. Később Tolna megyébe került, édesapám révén, aki a keszthelyi egyetemen végzett agrármérnökként, így ismerkedtek meg. Amikor édesanyám velem várandós lett, az volt a vágya, hogy az otthoni környezetben, ismerős orvos közreműködésével hozzon a világra. Gyakorlatilag „hazament” szülni, majd néhány naposan felpakolt és visszament Paksra.
(Részletek a Prémium magazin tavaszi számában)
