Jelennel a jövőért

A bizakodó mondatok közepette kortársaim vajon felemlegetik-e a „régi szép időket”? Biztosan. Azért is merem ezt állítani, mert a minap kedves szerzőtársammal, Dezső Ferenccel együtt olyan emlékülést szerveztünk, ahol ez a mondat többször is elhangzott. Hogy pontosan ki, mikor élt meg „szép időket”, azt nem szálaztuk szét, de ” A XX. század tanúi Nagykanizsán” című kötet még élő riportalanyai egyfajta keresztmetszetét adták a város társadalmának, közéletének. A 7 éve megjelent könyvben a lelkész, a katona, a tanácselnök, a hegedűtanár, az orvos, a kereskedő és a többiek szavai a könyv lapjain keresztül afféle látleletet nyújtottak a mi világunkról, gondolkodásunkról. Sajnos, sokan már elhunytak, de hozzátartozóik , néhány esetben tanítványaik próbálták e különleges sorsú emberek emlékét megőrizni.

Büki Pálné nyugalmazott pedagógus

Néhány napja csak az ott elhangzott kérdéseken gondolkodok. Például, lesz-e, aki a mai életünk bármilyen rendű és rangú kiváló tanúját, gondolatait, cselekedeteit kötetben megszólaltatja? Felvállalja-e a városi hetilap avagy a megyei napilap ennek folyamatos közlését? Kik írnak sorozatszerűen a „menekülő” emberekről? Mert ugye, a XX. század emberei rendre menekülnek. Ki az „én házam, az én váram” bástyái mögé, ki a vallásba, ki a politikai tobzódásba, ki meg a pénz hajszolásába. Sajnos, sokan a hétköznapok őrlő gondjai elől. Azt már alig merem leírni, hogy a tizen-, huszonévesek akarnak-e a múlt század, s a jelen századelő közöttünk élő jeles tanúiról hallani, tudni róluk, s ne adj isten, találkozni velük. Mert ez is, meg ehhez hasonló gondolatok is elhangzottak az emlékesten.

Kanizsán sokan felvállalták már megélt történelmüket, s napjainkban is próbálkoznak újak, alkotó szerepet vállalni jelenükkel a jövőért. Az igazi siker mégis várat magára. Egyszer megkérdeztem egy kiváló elme birtokosát, hogy hol a hiba. Elgondolkodtató volt a válasza. Kanizsán rengeteg a kreatív ember, jobbnál jobb gondolatok, tervek születnek, némelyik meg is valósul. De az egész valahogy nem áll össze. A közös, nagy, mindnyájunk életére kiható eredmény elmarad. Pedig egy ilyen emberléptékű, szép kis középvárosban, mint Nagykanizsa, jó élni! Ha Csak ne kellene olyan gyakran találkozni kerékbetört kreativitásokkal, csak igazán szárnyalhatna az, aki tud, aki akar. A többiek meg követhetnék és segíthetnék az élenjárót. Az lenne még az igazi, ha mindez generációk kézfogása közepette válna valóra.

Mit tudtak a polgárosodó Kanizsában? Mi hozta a célokhoz, s egymáshoz közel az embereket? Miért gondolunk mindig nosztalgiával a múltra? Csak azért, mert akkor fiatalok voltunk? Nem hiszem.

Hogyan kellene, lehetne újjászervezni az életünket? Mert a színvonaltalanságba, a közönybe, a politika mindenhatóságába nem lehet, nem szabad beletörődni. Nagyon kell az élő példa, az is, aki a XX.század kiváló tanúja volt, az is, aki a XXI.század elejének élenjárója.