A mosoly? Egy görbe vonal az arcunkon

Egy színházteremben vagyok, ahol érezni lehet a humor illatát, pezsgését, ami csillog mind az előadó, mind a közönség szemében. A hangos nevetés kiszűrődik az utcára fel a fellegekbe, ahol még az angyalokat is megmosolyogtatja. Az iskolai évek, a családi történetek és a saját élmények, mind rejtenek magukban egy könnycseppet, ami az elbeszélés után megjelenik a szemünkben, és az a csepp örömmé változik.

Kőhalmi Zoltán humorista igazán szimpatikus ember, számára a humor teljesen természetes kommunikációs forma.  Legutóbbi fellépése után lehetőségem adódott beszélgetni vele.

Az ember azt gondolná, hogy a humoristák mindig vidám emberek, holott - ő ahogy fogalmazott - szomorú bohócnak vallja magát. Nem neki, hanem a közönségnek kell nevetni. 

- Az emberek azt hiszik, hogy nagyon könnyű műfaj a miénk, mint egy borítékot bedobni a postaládába - magyarázza. - Nem hittek benne, hogy valaha is kimer majd állni színpadra. Igazán szokatlan lépés volt -  mondja, - pont ezért nem is volt vicces az egész. Annyira meghökkentő volt, ez az ember, ezzel a fejjel, ahogy kinéz, és ahogy beszél.
Csak a színpadon lehet megtanulni minden fortélyát a műfajnak - szögezi le. Amitől a humor izgalmas és megfoghatatlan, azt egy egész életen át kell tanulni. A külső nem számít, ez saját magán tapasztalta. A szimpátiát csak dumával lehet elveszíteni.

A humor nem csak szavakkal, hanem képekkel is kifejezhető. Régóta erősíti a HVG magazin alkotótáborát, ötleteivel segíti még humorosabbá tenni az újság címlapját.

Amikor kérdeztem, hogyan került az újsághoz, mosolygott:
- Nagy büszkeségem volt, hogy sosem jelentkeztem munkára, mindig az egyikből adódott a másik - felelte.

Egyik fellépése után kereste meg az újság szerkesztője és ajánlotta fel számára a munkát. Mint mondja, van, amit sokkal jobb egy képpel körülírni, de volt olyan is, amit komplikált lett volna megrajzolni, így azt elmondta a színpadon.

- Én igazából mindig is karikatúrista szerettem volna lenni, vagy még remélem, hogy leszek. E két dolog, amit szeretek, a humor és a rajz, itt válik művészibbé.
Karinthy-díjas, számára ez az egyetlen kitüntetés, amire egy humorista vágyhat. Ennél nagyobb biztos, hogy nincsen - mondja.

Hogy milyen érzés? Nem tudja szavakba önteni. Két lábbal áll a földön, hisz, mint említi: nem tudja és nem is szabad a díjtól elbíznia magát, attól még nem nevetnek jobban az emberek, ha valakit kitüntetnek. Nem tartja magát számon a nagy humoristák között.

- Amikor megnyertem húsz évesen több társammal együtt a humorfesztivált, azt mondták húsz év múlva leszünk negyven éves kezdők. Ez sok mindenre igaz, ezért nem lehet tudni, milyen lesz majd akkor színpadra állni – mondja, majd hozzá teszi: - Remélem, hogy nem ugyanezekkel a poénokkal jövök, hanem majd a következő alkalomra megújulnak.

Mindenkiben van egy leheletnyi humor, amely képes repülni, messze repülni, majd rátalálni valakire, akit nevetésre sarkall. Ez a nevetés lesz az, ami a szívekig hatol, majd továbbszáll, hogy még több örömöt okozzon. Ez a humor az, ami képes egy egész színházat megnevettetni, és ez az, ami segít a keserűséget feldolgozni.

Bekülde: Németh Klaudia