Hálapénz: berzenkedünk, de nem teszünk ellene

Jöttek is a telefonok, az SMS-ek, sokaknak volt véleménye, hozzáfűznivalója. Az egyik telefonáló például kikényszerített hálapénzeket emlegetett. Másvalaki biztos volt abban, hogy elhanyagolták az osztrákot, sőt, szerinte a saját hozzátartozójával is ez történt volna, ha nem ül mellette álló nap, és nem ápolja ő maga a nővérek helyett. Egy idősebb nő ellenben azt mondta, hogy néhány éve jött haza Angliából, ahol sokkal rosszabb ellátást kapott, úgyhogy le a kalappal a keszthelyi kórház előtt.

Igazságot tenni nehéz lenne; természetes, hogy kinek-kinek más a véleménye egyes kérdésekben. Az viszont meglehetősen furcsa, hogy a kizsarolt hálapénzekről és egyéb visszásságokról panaszkodók soha sem vállalják a nevüket, arcukat nyilvánosság előtt. Sok a gazemberség ebben az országban, és sok az áldozat is. Hálapénz is van, a keszthelyi kórházban sem tagadja senki. Ha valaki úgy érzi, méltánytalanul bántak vele, követelőztek, vagy nem látták el rendesen mert nem fizetett, nyugodtan megmondhatná. Vagy talán attól fél, hogy legközelebb is pórul jár az orvosok kezén?

Szerintem a bökkenő, hogy ez ügyben senkinek sem érdeke kipakolni. Az intézményvezetők szemet hunynak a hálapénz felett, az orvosi kamara 1997-ben szentesítette is, a magyar ember pedig, ha bevallja, ha nem, fizet. Orvos és beteg mit törődik vele, hogy akár korrupcióval is vádolhatnák. Az egyik a szűkös jövedelmét egészíti ki, a másik az egészségét igyekszik biztonságba helyezni. A kérdés az, vajon illik-e tenyeret nyújtva előre kérni az apanázst, vagy lesajnálóan mosolyogni az egy-két ezer forintos ajándékon? Etikus-e megkülönböztetni a betegeket az alapján, hogy ki fizetett, és ki nem? Illik-e a betegnek különb elbánásban reménykedni, ha többet fizet, mint a másik? Helyén való-e, hogy némelyik beteg attól retteg, ha nem tejel, nem látják el. Hogy az osztrák öregúr fizetett volna hálapénzt, azt nem képzelem. Ausztriában nem ismerik ezt a fogalmat...