Önvizsgálat híján marad az értékvesztett vagdalkozás

Most íme, itt van, kitapinthatóbban, mint bármikor. Elkenni pedig lehetetlen. Ugyanis a társadalmi frusztráltság és kiábrándultság szülte megmozdulások résztvevőinek tábora legalább két, egymással sem szimpatizáló rétegre osztható. Vannak, akik a Parlament előtt erélyesen bár, de békésen protestálva élnek elvitathatatlan állampolgári jogukkal, s vannak, akik az autógyújtogatás jelentette izgalom levezetéseként eszement tort ülnek a bevett várban, a televízió épületében. Vannak, akik a kormányfő távozását követelik, miközben felszólítanak az erőszakmentességre, s vannak, akik az elementáris hevülettel felszínre törő indulataik kifejezéseként térkövekkel dobálóznak, emberéletekre törnek. Egy a tábor? Dehogy! Mert ugyan ki veszít legtöbbet az őrjöngésbe hajló incidensekkel? Az ingadozó, józan választók vajon mekkora hányada mondja a szörnyű képek láttán: én aztán ezekre nem szavazok. De kikre? Nem az érvelők, nem a meggyőződésesek, nem a konzekvensen gondolkodók támadnak a rendőrökre, hanem a falkaösztön által vezérelt agresszorok, akik a lázadást önmagában élvezik, s nem annak céljai motiválják őket. Önelégülten mosolygó, felszabadultan telefonálgató arcok a romok között... Önvizsgálatot kell tartania a nemzeti oldalnak, mert nevében olyanok is eljárnak, akik politikai identitás híján rombolásra képesek csupán. S önvizsgálatot kell tartania a balliberális oldalnak, mert elvette az emberek politikai kultúránk iránti maradék hitét is. Csak ebben az abszurd, értékvesztett vagdalkozásban fordulhat elő, hogy egy kórházi ágyon fekvő tüntető meggyőződéssel ecsetelje: 56-éhoz mérhető a hétfő éjszakai események jelentősége. Miközben tán éppen a szomszéd szobában pihen az a bezúzott fejű rendőr, kinek életéért családja imádkozik.