2015.08.28. 16:20
Az Izzó vonzásában
Árpád utcai kislány lévén gyakran rajcsúroztam a többiekkel Nagykanizsán, a mai Kenyérgyár és az Izzó helyén lévő tágas mezőn. Megmártózva a közeli, Herkulesnek nevezett bányató vizében, álmodoztunk felnőttkorunkról, de a két gyár és az itteni lakótelepek felépülése ebbe a világba nem fért bele.
Aztán teltek az évek, és a környéken épülő egyik kertes övezetben találtam otthonra. Azóta is itt élek. Amikor 1964 márciusában elkezdték építeni az Izzót, a családalapítás és az otthonteremtés éppen eléggé lekötött. Az 1965. december eleji avatásról a sajtóból értesültem, később meg arról is, hogy az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Európa legnagyobb fényforrásgyára lett.
Közelebbi, mondhatnám szorosabb kapcsolatba 1975-ben kerültem a gyárral, amikor kineveztek iskolaigazgatónak. Ez a kapcsolat hol mélyebben, hol csak érintőlegesen a mai napig is tart. Az első tanévnyitón, amikor a 800 gyerek felsorakozott előttem, rögtön láttam, hogy ezek gondozott gyerekek, mögöttük a sok jó kiállású szülő ereje teljében van. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy iskola tanulóinak zöme valamilyen szempontból egy csoportba tartozik, de ekkor a Hunyadi János Általános Iskola tanulóinak mintegy kilenctizede „izzós” szülők gyereke volt. Ennek a ténynek akkor mindenki csak az előnyét élvezte. Igazgató kollegák gyakran mondogatták, hogy milyen jó lehet azonos közegből érkező gyerekekkel foglalkozni, szüleikkel bánni. Ez így is volt. Szállóigévé vált, büszkén emlegettük, hogy mi „munkásiskola” vagyunk. Szakkör, sportkör, kulturális szemle, vetélkedő mindig népes volt – a felsős, szinte mindnyájan menzás tanulók délután három óra előtt nem igen hagyták el az iskolát.
Ma már sokan el sem hiszik, hogy voltak olyan szombat délutánok (ekkor ez még munkanap volt), hogy 60-80 szülő jött el társadalmi munkában festeni, mázolni, lambériázni. Természetesen zömük izzós volt. Az iskola és az üzem kapcsolata még erősebbé vált, amikor az országban az elsők között lépett be a két intézmény az „Egy üzem – egy iskola” programba. Elsősorban az iskola profitált ebből, hiszen nemigen akadt olyan problémánk, amiben a gyárvezetés ne sietett volna segítségünkre. A gyerekek szívesen jártak az üzembe szerepelni, üzemlátogatásra, „élőben” ismerkedni a munkásléttel. A szülői munkaközösség gyári hídfőállásunk is volt. A nevelőtestület tagjai majd egy évtizedig kihelyezett dolgozók általános iskoláját működtetett az izzóban – ez nem „bizonyítványgyár” volt, hanem a rászorulók őszinte segítése. A gyár fennállásának 25. évfordulójára a termelés kapacitása hatalmasra nőtt, a humán erőforrások megizmosodtak. Rang volt az Izzóban dolgozni, elismerésként lakást kapni, a városban megtelepedni.
A kezdetek óta sok víz lefolyt a Principálison. Az 50. jubileumát ünneplő gyáróriás közben váltott nevet, tulajdonost, profilt, létszámot. Az első negyven, még Budapesten betanított dolgozónak sajnos talán a fele él még. Viszont az akkori izzós szülői garnitúrából sokakkal találkozom, ha máskor nem, a januári nyugdíjasok bálján. A jól működő helyi idősek klubja szinte tételesen ki tudja mutatni nyugdíjasai életútját, az élők sorsáról tájékoztatni tud. Ők gyakran beszélgetnek egymás között arról, hogy „volt egyszer egy kezdet ”
Büki Pálné
nyugalmazott iskolaigazgató
