A nyugati nívót közelítő „ezeröcsi” ma is jó vétel lehet

A VAZ 2103-ast mi, magyarok csak ezerötös Ladaként emlegettük – vagy még inkább „ezeröcsiként”, de ennek a példánynak a hátulján a Zsiguli felirat díszlik, cirill betűkkel. Egyszerű a magyarázat: a Ladát azokban az országokban, ahova exportálták az autókat, könnyebben ki tudták mondani, mint a Zsigulit, ezért az ezekre a piacokra gyártott példányok nevét „felhasználóbaráttá” alakították. Természetesen, ennek a típusnak a dizájnja is a minta, a Fiat torinói tervezői munkáját dicséri.

A VAZ 1973-ban jelentette meg a 2103-ast, amely 75 lóerőt tudott produkálni, aminek köszönhetően olyan tempót lehetett vele diktálni, amivel az összes KGST-autómárkát maga mögé utasította. A szovjet gyár e típus esetében szakított a hagyományos puritánsággal, textilbetétes ülések, elegáns ajtóborítás közelítette a nyugati nívó felé a gépet. A műszerfalat sportosra hangolták, a vezetőt kör alakú órák tájékoztatták a szokásos adatok mellett még a pillanatnyi fordulatszámról is. Ezenkívül időóra és napi kilométer-számláló tette teljessé a repertoárt. Rásegítővel látták el a fékrendszert, hátulra tolatófényt, az ajtók élébe pedig világító macskaszemet szereltek.

Hidraulikus, kétkörös fékrendszer járult hozzá a biztonsághoz, amit rásegítővel, elöl tárcsa-, hátul pedig dobfékekkel láttak el. Az „ezer­öcsi” óránként maximum 150 kilométeres sebességgel bírt haladni és 15 másodperc alatt gyorsult fel 100-ra. A benzinből a 4 hengeres, felülvezérelt Otto-motor 100 kilométeren 9-10 litert nyelt be, tehát kis fogyasztásúnak éppenséggel nem lehetett mondani. De kit érdekelt ez abban az időben, amikor a büdös Trabant és Wartburg, a harmatgyenge Skoda, a rozsdásodó kispolszki és a VAZ 2103-as „nagytestvére”, a jóval drágább lengyel Polski 125P közül lehetett választani?!

– Az én Zsigulim 1976-os, amit Észtországból vásároltam meg – mondta el Horváth Tamás, az autó tulajdonosa, akinek egyébként már közel 30 darabos KGST-autómárka-­gyűjteménye van. – Orosz ismerősöm, Igor ilyen és ehhez hasonló régi, de jó állapotú autókat kutat fel a Szovjetunió utódállamaiban, melyeket közzétesz a megfelelő helyeken, és aki vonzódik az egykori szocialista blokk személygépkocsi-típusai iránt, az vásárolhat belőlük. Így jutottam hozzá ehhez a gyönyörűséghez. Patinás állapotban érkezett meg hozzám az autó, igazából nem is kellett fújni, csak az oldalát fényezni, polírozni. Amikor elkezdtük szétszedni, akkor azért kiderült ez-az: ki kellett cserélni például a sárvédőt, a taposót. A futóművet is szétbontottuk elemeire, az alkatrészeket homokfúvóval megtisztítottuk, majd újra összeraktuk, amit lehetett, igyekeztünk megtartani. Így azt lehet mondani, hogy az autón kevés kivételtől eltekintve minden gyári, még a gumiabroncsok is.

Tamás elmondta: az „ezeröcsivel” élvezet autózni, még ha az élmény „oroszos” is. Tudták ezt anno, a „fejesek” – a pártirodák vezetői, apparatcsikok, téesz-elnökök – is, ezért bizony, egyszerű földi halandó sokáig nem juthatott hozzá a szovjet autóipar eme üdvöskéjéhez…

AZ ÉV AUTÓJA VOLT A ZSIGULI ALAPJA

A szovjet állami vezetők az 1960- as évekre mind súlyosabb gépkocsihiány és technológiai lemaradás leküzdésére döntöttek új, nagy termelőkapacitású autógyár építéséről, ahol nyugati típus modelljét licenc alapján nagy tömegekben állítják elő, alkalmazva a bevált technológiát is. A majdani személygépkocsinak alkalmasnak kellett lennie a szélsőséges időjárás elviselésére, valamint a rossz útviszonyokon is megbízható közlekedésre is. A szovjet mérnökök több nyugati modell tesztelését követően az olasz Fiat autógyár Fiat 124-es modellje mellett döntöttek. E típus az 1966-os genfi autószalonon mutatkozott be, majd 1967-ben elnyerte „Az év autója” címet is. A Fiat korábbi modelljeit ekkor már több ország is gyártotta licenc alapján (Polski Fiat 125p, Zastava, Seat 1500). Az olasz autógyártó még azt is vállalta, hogy a szovjet igényeknek megfelelően kifejleszti a Fiat 124 R típusváltozatát is.